004./ A férfiak elvarangyosodása
Aki nem tudja, de elképzelni sem képes, hogy lesz a maximum leveli Brekucinak becézett szívtipróból, undorító varangy, az nyúljon vissza emlékeibe, vagy figyeljen rám.
A mi szerelmünk csodálatos volt. Meglátni és megszeretni! Rengeteg akadályt kellett legyőznünk, mire egymáséi lehettünk. Egy év múlva megkaptam az első pofont. Nem szóban. Tenyérrel. Elképedtem, s főleg elgondolkoztam, már amennyire tyúkeszemből tellett. Hogy nem vettem észre, mi lakozik benne? Hogy választhattam egy olyan… varangyot, aki képes megütni egy nőt, s ráadásul azt, akit – állítólag- imád. Mielőtt bárki legyintene: én is kaptam már, mégis együtt vagyunk! A férfiak már csak ilyenek! Gyorsan jár a kezük, féltékenyek, követelőzők, de mit tegyünk, ha jobbat a teremtő sem talált ki számunkra. Szóval, mielőtt bárkinek is eszébe jutna a pofont elmismásolni, mert nem a világ szépe, mert nagy a szája, mert volt valami igaza a pasasnak, akinek eljárt a keze, hadd mondjam el, hogy gyönyörű vagyok, csinos, nett, okos, vagyis annak, hogy a nők kihúzzák a gyufát semmi köze a kinézethez. Láttam én már csodálatos nőt ripityára verve csak, azért mert szép volt, megnézték, vagyis a zöld szemű szörny, működésbe lépett.
Lehet, hogy nem vagyok egy megbocsátó lélek, és szerencsére volt is hova visszahátrálnom, vagyis hazamentem a szüleimhez, és a varangy minden könyörgése, ígérgetése leperget rólam, arról nem is beszélve, hogy apám megfenyegette, ne kerüljön a szeme elé, mert ő sosem ütötte meg a kislányát, és aki odáig merészkedett, annak ő, holtig adósa.
A varangy már két hete kuruttyolt az ajtónk előtt, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok. Egy észlény ilyenkor visszakúszik a rosszba is, csakhogy a gyerekének apja legyen. Álljon meg a menet. Apja már van, feltéve persze, ha nem vetetem el, ami nem az én műfajom. Megbeszéltem magammal, aztán a szüleimmel, és beadtam a válópert. A varangy maga alatt volt, de én kérlelhetetlen maradtam. Azt mondtam neki, ha az én fiam, - már ha lesz,- megüt egy nőt, én ütöm agyon a saját kezemmel. Persze ez őrültség volt, de a fenyegetésnek mindig elrettentőnek kell lennie, még akkor is, ha nem várunk tőle eredményt.
Egyetlen állat van a zoológiában, amelytől húsz méterre is sokkot kapok, és visítok, az: a varangy. Aki szereti ezt a szimpátiára cseppet sem méltó hüllőt, az csak hagyja magát ütni, vágni, sértegetni, és tűrjön el mindent, amíg az elvarangyosodott kényúr rá nem un, még a verésre is, és lelécel.
Volt egy pillanat, a békéltető tárgyaláson, amikor már majdnem megbocsátottam, ahogy elnéztem azt a valamikor oly vonzó, arcot, a csodásan csókoló szájat, a szerelemtől elhomályosuló, de félénken csillogó tekintetet, de szerencsére, önszuggeszióval sikerült elérnem, hogy a remek szabású öltönyben, pár méterre ülő fickó helyett, egy pöffeszkedő, dülledt szemű, unottan, tohonyán, oda töggyedt varangyot lássak, akit nem érdekel más, csak a téli álma, a napi betevője, a párzási viszketegsége, amelyért akár a gyorsforgalmi úton is áttotyogva, - kockára teszi azt a rusnya kétéltűségét. Természetfilm pergett le a szemem előtt, amelyben a lomha, plötty testű állat megkaparintott párjára mászik, aki fele, vagy negyedakkora, de be akarja bizonyítani, hogy ki az igazi családfő, kinek veleszületett joga, uralkodni, és nemzeni.
Ahogy a jelenetet leperegni láttam, belesajdult a hasamba. Uramisten! Csak nehogy valami baja legyen a gyereknek. Őt nem adom, neki meg kell születnie, olyan boldognak kell lennie, mint én voltam, amíg az apja nem varangyosodott el. Istenem hogy tudott hízelegni, bókolni, simogatni, ölelni. Milyen szép szavakat duruzsolt a fülembe. Mennyire figyelte mit szeretnék, amíg el nem kezdett féltékenykedni. Azt tanácsolom nőtársaimnak, hogy sose vallják be, ha netán félrelépnek, mert ha egyet bevallanak, soha többé nem lehetnek makulátlanok a varangyuk szemében, ami érthető is, hiszen mindenki emberből van és félti, amire sok megalkuvás árán, nagykeservesen szert tett. Csakhogy én soha, senkivel, én imádtam! Istenem, hogy imádtam…Kicsordult a könnye. Szót kér. Ő, és a szó.
-Tisztelt bíróság, bocsánatot szeretnék kérni a feleségemtől, akit emberségében mélyen megbántottam, és amit nagyon megbántam. Megígérem, hogy soha többé nem bántom, csak vonja vissza a válókeresetet, mert nem tudok élni, nélküle. De hát csoda? Nézzenek rá! Eltékozoltam a kincset, amit benne kaptam. Szolgáljon mentségemül, hogy akkor, a barátaimmal egy kicsit sokat ittam, és annyi nő félrelép, annyit megcsalnak közülük, hogy nem tudtam, kivonni magam az általánosítás alól. Vállalom, hogy ha még egyszer megütöm, magam teszek feljelentést testi sértés miatt önmagam ellen, és vállalom a legszigorúbb elmarasztalást is, mert szeretem.
És sorolta, miközben eltűnt a székről az érdektelenül pislogó hüllő, és ott ült a párom, aki mindig elegáns, nett, de én akkor abban a pillanatban, csakhogy a varangy külsejét ellensúlyozni tudjam, leképzeltem róla a ruhát, csak az izmos, csodálatos testét láttam, és kimondtam a szót: visszavonom, a keresetet, mert gyereket várok. Szerencse, hogy a székről eltűnt a tárgyalás elején odaképzelt varangy, mert ha az ugrik úgy felem, mint a daliám, összerogyok a rémülettől, és sosem tudom meg milyen drága, amikor megbocsátást kap, milyen édesen csókol, ujjong, rajong, és balga lényemnek már érdektelen, hogy öröme nemcsak nekem szól, hanem a fiának, vagy a lányának is.
Nem tudom, mit hoz a sors. Talán nem üt meg többé. Talán a gyerek léte megvéd, még az ittas dühétől is, talán bízik bennem, mert jó anya leszek, csodálatos feleség, lesem a kívánságát, és elhessegetek mellőle mindenkit, aki szemet vet rá. Te jó ég, még féltékenyebb leszek, mint eddig voltam? Lehet, hogy legközelebb én vágom pofon, mert beképzelem, hogy flörtöl, hogy hazudik, hogy uralkodni akar felettem?!
Teremtő ég, ki gondolná, hogy ilyen embert próbáló állapot, a házasság. Sajnos, nemcsak a házasság, mert a vágyak tavában, amely tinédzser kortól oly csábítóan hat a fiatalokra, már ugrál néhány ormótlan varangy, akit arról ismerhet fel az okos lány, hogy üt, bánt, és nemcsak szóval. A boldogság, a létfenntartás, nagy dolog, de valljuk be: mi rontjuk el a hímeket. Mi, akik megbocsátunk, sőt igényeljük a dá-dát, mert balgán azt hisszük: azért féltékeny, mert szeret, pedig a féltékenység irigységből fakadó gyűlölet, - akár van oka rá az embernek, akár nincs. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy a gyűlöletet, az imádattól csak egy hajszál választja el, különösen, ha az a hajszál, ok arra, hogy az imádott kéz, - mit sem törődve az érvényben lévő, de álszeméremből ritkán érvényesített, törvénnyel - ütésre lendül..…