005./ A vádló
Nem igen szoktak hozzá, hogy ittasan lássanak, elég volt egy pohár whisky egész estére, de ma - ki tudja mennyi ital tudna úgy fejbe verni, hogy az eszem kikapcsoljon. A lábam már inog, nem hiszem, hogy kocsiba tudnék ülni, de az agyam még helytáll. Kevés ilyen nap akad az ember életében, hál istennek... de, ha nem beszélhetek róla, úgy érzem megfulladok.
Tudják, hogy nős vagyok és valószínűleg azt hiszik, példamutató férj és családapa. Óriási tévedés. Szerelemből házasodtam. Őrjítő érzés volt és azt hittem sosem lesz vége. Ha csak ránéztem a feleségemre, forrni kezdett a vérem, és azt hittem nincs nálam boldogabb ember a földön. Három évig biztosan nem volt, sőt a harmadik év, mintha mindent betetézett volna. Gyermeket vártunk. Aztán megszületett a fiam, aki nekünk a világ legszebb csecsemője volt, és akkor azt hittük, egészséges. Eleinte aludt, evett, sírt, vagyis: mindig éhes, nagyhangú, dundi kisbaba volt, fekete hajjal, tündöklően kék szemekkel... csak a fogai nem akartak kibújni. Más gyermek 5 - 6 hónapos korában fogzik, alaposan megkínlódva minden kis egérfogacskáért, de a mienk ínye csak nem akart duzzadni. Egy éves korában már beszélt,... de nem volt egyetlen foga sem. Eleinte azzal vigasztaltuk magunkat, hogy gyenge a csontozata, sorra jártuk az orvosokat, de két éves kora után: feladtuk, vagyis inkább próbáltunk megbarátkozni a gondolattal, hogy szerelmünk gyümölcsének sosem lesz foga, protézissel tanul meg rágni, azt használ majd, amíg csak él, és olyan iramban kell cseréltetnünk, ahogyan az állkapcsa nő. Beleborzadtam a gondolatba, és a bizonyosság napjától kezdve, nem tudtam elviselni a feleségem érintését. Öt okoltam mindenért, hiszen a mi családunkban soha, semmiféle rendellenesség nem fordult elő, makkegészségesek vagyunk, a hibás gén tehát csak az övé lehetett. Ö megpróbált nyugtatni, bűntudatos, esengő tekintettel, mint aki tudja: ö a hibás. Szemei akkoriban folyton könnyben úsztak, de lassan belátta, hogy a kisfiunk fogatlanságával odalett az én szerelmem is. Nem tudtam volna többé ugyanúgy ölelni, mert az a koravén, fogatlan kis száj mindig ott lebegett a szemem előtt, és legszívesebben felordítok, amikor becéző ujjai hozzám értek: a te hibád! Te vagy a bűnös! - sütött a tekintetem, holott tudtam: az ö családjában sincs fogyatékos, de mi a biztosíték rá, hogy a mama nem lépett félre, amikor ö fogant: nem az apósom lenne az első palimadár, aki kakukkfiókát nevelt.
Lélekbúvárhoz jártam, aki példákat hozott fel, hozzánk hasonló házaspárokról, akiknek gyermekéhez képest, a mienk szinte hibátlannak, korrigálhatónak számit, mégis összebújnak a bajban, együtt maradnak, mert jóban rosszban való, sírig tartó hűséget esküdtek egymásnak, ahogy mi is. Nekem beszélhetett: hogy a filmsztárok kiszedetik valamennyi fogukat, mert hibátlan gyöngyfogsort akarnak, amit az állkapcsukba építenek be. A fiunk is kap majd végleges protézist, vagyis járhattunk volna rosszabbul is. Hiába mentem haza megerősödött lélekkel, elhatározván, hogy - ha kell - erőszakot veszek magamon, de úgy ölelem meg a feleségem mint régen, mosolygok rá, megkérdezem hogy telt a napja, és visszatérek elárvult helyemre, a dupla ágyba. Mihelyt a fiam - aki ártatlan lelkével mit sem sejtett - elém futott és fogatlan szájával rám kacagott, kiment belőlem minden jó szándék, vagy inkább úgy mondanám, minden férfitartás, és tele lett a lelkem dűhhel vegyes, gyűlölettel, mert tudtam: a dokinak igaza van; ha két ember, egy egész életre szövetkezik, vállalniuk kell egymást, minden jó és rossztulajdonságukkal, hibáikkal együtt: én mégis képtelen voltam rá. Irtózatot éreztem a nejem iránt, mint ahogy ifjú koromban is viszolygást keltett bennem az elesettség, és csodáltam az olyan családot amely - ha lehet, még jobban szerette azt, aki gyámolításra szorultan született, vagy később nyomorodott meg. Tudom: kegyetlen, - emberhez nem illő szavak, de higgyék el, mindent megtettem: lehajtottam egy - két pohár italt, és bementem hozzá, vagy hagytam, hogy kézen fogva bevigyen oda, ahol ki tudja hányszor araszoltunk fel együtt - a mindig új csodákat adó - gyönyörödés csúcsára. Lassan elmaradtak a muszájölelések is, és úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen. Mint két okos idegen. Senki nem sejthetett semmit. Főleg a fiunk nem. Neki elég lesz a maga baja, ha képes lesz felfogni, hogy társainak gyökeres fogai vannak, neki egyelőre kivehető. Azt hiszem a feleségem sosem csalt meg. Én öt, annál többet. Mintha csak a nőkön akartam volna bosszút állni azért, amit a sorstól a feleségemmel kaptam: vad és kérlelhetetlen szerető lettem, jól megfizettem, de meg is követeltem, hogy mindent eltűrjenek tőlem, mert csak úgy éreztem - fele olyan extázist, - mint a fiam születése előtt minden éjjel, többször is - , vele. Azok a szeretkezések búgó kacagással, jóleső fáradtsággal értek véget, karomban a növel, akit imádtam, míg a pótcselekvések sora, majd mindig görcsös sírásba fulladt, és a heves csata után, fáradtság helyett szégyen, és futáskényszer töltött el. Menekülni akartam, de magam sem tudtam megmondani: mi elöl. Ha csak egy pillanatra is elfogadtam volna, hogy a gyerek fogyatékossága az én hibám, világgá futok szégyenemben, amiért szomorúságot okoztam az imádott nőnek, és holtig tartó kényelmetlenséget, kisebbségi érzést a fiamnak, akit annyira vártam. Természetesen nem lett több gyermekünk, de elválni sem akartunk, mert ha van az emberben némi színészi véna, képes eljátszani a boldog szülőpárt, legalábbis a fia előtt. Mindketten együtt éreztünk vele, vagy legalábbis úgy tettünk. Ez persze nekem ment nehezebben, mert a nőkben van anyai ösztön, míg a férfiak zöméből hiányzik az önfeláldozó szülői érzés, a rászorulók iránti felelősségérzet, a csorbított jogúakkal szembeni, pátyolgatási vágy. Az anya - bármilyennek született gyermekét is - gyönyörűségének becézi. Micsoda emberi nagyság szorult beléjük?! Csak csodálni lehet őket, érte. De hát azért anyák, én pedig azért nősültem, hogy épkézláb utódaim legyenek, akik tovább élhetik az életemet, élvezhetik a földi javakat, amelyekért sírig töröm magam. Önvizsgálattal próbálkoztam, de nem találtam hibát magamban. A doki, akitől tanácsot kértem: lehet-e, a fiam fogyatékosságának oka, hogy ifjan - két - három enyhébb nemi betegségem volt, amit kikezeltek - azt mondta: teljességgel kizárható, vagyis egyre bizonyosabbá lett, hogy a fiam keresztje csakis a feleségemnek "köszönhető". A gyerek a legérzékenyebb radar, és hiába hisszük mi felnőttek, hogy ha meg játsszuk magunkat, semmit nem vesz észre rajtunk: úgy érzi érte élünk, szerető család vagyunk; nem így volt. A fiam - ahogy nőtt egyre szomorúbb lett, s ha ránéztem legszívesebben elsüllyedek szégyenemben: mert nem megfelelő anyát választottam neki, hagytam, hogy elragadjanak az érzéseim, és kéjsóvár szerelmemmel, öt kárhoztattam örök gyötrelemre. Ha társaival láttam, vidámnak, boldognak tetszett, csak mielőtt benyitott a házba, komorodott el. Jól tanult, osztálya büszkesége volt és - ha tudták is róla, mi baja nem igen bántotta senki, még a jól ismert gyermeki kegyetlenségtől indíttatva sem. Ha neki egy szem cukra volt, annyifelé vágta volna ahányan körülötte álltak, és azt tartotta természetesnek, ha neki nem jutott. Jólelkű, remek és szemet gyönyörködtető emberke lett volna, csak hát...
A feleségem egyszer megfogta a karom. - Mi lenne, ha újra megpróbálnánk. Hátha az... Nem hagytam, hogy befejezze. Mit gondol, ez a némber? Mi vagyok én, selejt gyáros! Hozzásegítsem egy újabb balsikeres alkotáshoz, ami főleg neki lenne köszönhető, mint ahogy a fiam életét is ö rontotta el. Ö persze csak engem akart visszaszerezni, rendezni szerette volna a családi életünket, szerintem azért, mert tele volt bűntudattal. Csakhogy én állhatatos maradtam. Továbbra sem voltam hajlandó szeretkezni vele, és lassan elnézést kértünk, ha véletlenül egymáshoz értünk a házban, de együtt maradtunk. Talán, ha néha - néha ránéztem volna, ha szánok rá egy - egy pillantást, látom, hogy szomorú, hogy arcát dupla mély barázdával szántja az élet, és rájövök, hogy ha megenyhülnék, térdre borulna előttem: de én átnéztem rajta, mint életem megrontóján, mint legszebb álmom szertefoszlatóján, mint egyetemi hallgatóvá serdült fiam elfuserálóján.
Aztán eljött a mai nap... és az irodámban csengett a telefon. - Hogy van apám? - kérdezte egy elég kemény, női hang. - Téves kapcsolás! - mondtam, és le akartam tenni a kagylót. - Várjon! Én a lánya vagyok! Anyám kérésére hívom. Haldoklik. A kórházban mondta el, hogy maga az... apám. - Képtelenség! - nyögtem elerőtlenedve, mert eszembe jutott, hány növel feküdtem le a feleségem előtt, - és a fiammal kapcsolatos bajról való megbizonyosodás után - , de akkor is? Ha egy nő teherbe esik, első dolga, hogy zsarolni kezdje az apát, különösen ha tudja is: ki volt az. Miért várt volna vele amíg a gyerek beszélni tud? A tartásdíjra minden nő ráharap, és nevet is akar a fattyának... - száguldoztak bennem a gondolatok. - Megmondaná, hogy hívják az anyját? - Annyian szóba jöhetnek, hogy nem hisz nekem?! Először a feleségét akartam felhívni, de örüljön hogy megkönyörültem magán. Tudja micsoda maga? Egy kretén, egy lélekgyilkos, egy aljas féreg...
Lecsaptam a kagylót, de néhány pillanat múlva újra hívott. Jó ideig vártam, de ö nem adta fel. - Várja meg amíg befejezem, maga parázna, állat! Ne féljen, nem kell a tartásdíja, a neve sem, anyámnak akkor is becsületes neve volt amikor maga levette a lábáról a nyavalygásával. Állítólag ma is imádni valóan jóképű férfi, nem is hibáztatom, amiért lefeküdt magával, de minek kellettem én?! Minek? Miért hagyta, hogy odaszüljön a tisztes családi fészekbe, harmadik gyerekként?!
Megmondta az anyja nevét, és valóban: volt kapcsolatom azzal az asszonnyal. Azt nem mondhatnám, hogy én kezdtem ki vele, de nagyképűség lenne azt is állítanom, hogy letámadott. Néhányszor találkoztunk, mert akkoriban gyötört a legvadabb kétség, és mindegy volt: kivel, csak kiadjam magamból a fájdalmat, csak olyannak fogadjon el, sebnyalogatásommal, vádaskodó riogásaimmal, amilyen voltam: vadnak, és csillapíthatatlan vágyúnak. Miért hagyta meg, az, az, örült perszóna, a magzatát? Talán, mert nem voltam közömbös neki, és mert úgy gondolta, ha már úgyis van két gyereke, - és apja a harmadiknak is - , miért öljön meg egy emberkét, aki olyan is lehet, mint én. Nő sosem mondott még annyi bókot nekem - szinte az Énekek - Énekének minden kedves bece gyöngyét rám pergette - miközben úgy adta magát, hogy minden csepp vérem vitustáncot járt. Lány! Mennyire szerettem volna egy hízelgő, aranyos kislányt is, a fiam mellé. Annyiszor elterveztük, mire megbizonyosodtunk arról, hogy sosem próbálkozhatunk többé. Vajon milyen lehet? Feltéve persze, hogy az enyém?!
Anyám látni akarja magát! Mit gondol miért hívtam fel? Ö kért rá. Látni akarja, mielőtt meghal. Ha van magában egy fikarcnyi emberség, azonnal idejön. Én itt maradok, de ha van isten az égben, akkor nem kell találkoznom magával, különben... - fejezte be - szinte fenyegetően - , az amazonivá érdesedő hang. Megmondta, melyik kórházba menjek, és én odasiettem. Hülye érzés volt, nem tudtam vigyek-e virágot, egy haldoklónak és egyáltalán ki lesz ott, rajtam kívül, s ha a férje meg a többi gyermeke is; mivel magyarázzam, hogy... Nem is tudom, hogy értem oda. A kórteremben az ágy mellett egy gyönyörű, koromfekete, - hullámos - hajú, zöld szemű lány ült. A haldokló kezét fogta. - Akarja, hogy kimenjek? - kérdezte erőtlenül. - Maradjon! - nyögtem, a látványtól megkövülve, mert nem árulhattam el, hogy beletelik néhány perc mire, magamhoz térek: mi lett abból a gyönyörű, kívánatos asszonyból, mit művelt szépségével a gyilkos kór. A haldokló már a halál mezsgyéjén járt, - hol átbillenve a tudaton, hol fel - feleszmélve. Amikor rám nézett, mosolyogni akart, de csupa ránc arcán, torz vigyorrá rándult az öröm. Próbálta felém nyújtani - láthatóan erőtlen kezét, amit - iszonyatom legyőzve - , két tenyerem közé fogtam, miközben lepergett előttem egész életem. Miért nem mondta meg, hogy ilyen csodálatos lányom van? Miért nem jelentkezett, és én boldogan otthagytam volna azt a kárhozatot, azt az elszürkült, érzéketlen kapcsolatot, hogy boldog apja lehessek egy lánynak, aki olyan, mint én: deli és sugárzóan szép. Rám is sokszor mondták kölyök koromban: sok bajom lesz még a csodás külalakommal. A lányom anyja már nem tudott beszélni, csak odanézett a könnyben úszó tekintetű, sugárzó szépségre, aztán rám, és lehunyta a szemét. Meghalt. Álltam az ágya mellett, akár egy szélütött és vártam, hogy a lányom rám kiáltson: mit akar még? Takarodjon innen! Látni sem akarom, maga undorító kakukk! De nem szólt. Enyémhez hasonlóan hosszú ujjaival, lágyan lezárta anyja szemét, majd hívta a nővért, és mihelyt besorakoztak a szobába, kifelé indult. Én követtem. - Telefonálnom kell... Apának, és a testvéreimnek, hogy anya meghalt! – mondta, és indult a készülék felé. Én elbűvölve néztem, miközben rázott a néma zokogás. Elrontott életemet sirattam. - Micsoda gyönyörű teremtés! Az emberi szépség megtestesítője. És az én lányom, az én drága, kicsi hibátlan, épen született, gyönyörűséges magzatom! Nem volt, aki hibás génjével beleszólhatott volna a testi épségébe! Amikor letette a kagylót, rázni kezdte a zokogás. Odamentem hozzá, meg akartam érinteni, átölelni, magamhoz szorítani, ahogy a szívemből áradó gerjedelem diktálta, de mihelyt hozzáértem, elhúzódott tőlem. - Menjen! Menjen innen! Mire a többiek ideérnek, ne találják itt. Legalább anyám emlékét hagyja meg szeplőtelennek, ha már... - sírt fel. - Csak két percet kérek, hadd nézzelek, hadd gyönyörködjem benned. Azt mondod az én lányom vagy, akkor ennyit kérhetek tőled, megvetésed ellenére is. A többit döntsd el te. Ha akarod: a nevemre iratlak... - Hallgasson! Hallgasson, maga cselszövő, maga álnok, galád gonosztevő, mi szüksége volt magának anyámra? Egy asszonyra, akit rajongásig szeret a férje? Miért kellett pokollá tenni az életét... velem? - Veled? Hiszen te olyan káprázatosan szép vagy, hogy egy kőszívet is megdobogtatnál. Sok öröme lehetett benned anyádnak! Bárcsak vele örvendezhettem volna én is! - Igen? - sziszegte, szinte eszelősen. - Akkor jól nézzen meg! Ilyen a csodaszép lánya! - mondta és lekapta fejéről... a parókát. Mint a fénylő biliárdgolyó úgy ragyogott a bőr, tükörsima koponyáján, miközben dühtől eltorzult arccal, a megtorlás istenasszonyának hihettem. - Tehát mégis én?! Miattam lett a fiam olyan, amilyen. Bennem van a génhiba és... én tönkretettem a feleségem életét, pedig együtt kellett volna megbirkóznunk a ránk mért csapással, amit ö - nem kutatva melyikünk az oka - fenntartás nélkül vállalt. - Én... én nem tehetek róla... én igazán nem... - vacogtam, és próbáltam visszaigazítani a parókát a fejére. - Nem? Anyám tudta hogy maga az oka, kibujt a szög a zsákból, hiszen a fia is fejlődési rendellenességgel született, csak neki foga nincs, nekem hajhagymáim. Ha ö olyan lett, miért volt szüksége arra, hogy még egy boldogtalan embert nemzzen? Ennyire gonosz? Vagy azt hitte, a feleségében van a hiba? Mind azt hiszik... csak apa nem! Ö jobban szeretett, mint a két igazi lányát - hiszen én gyámolításra, folytonos vigaszra szorultam. Ha maga tudná, mennyit sírtam, és mennyit fogok még, mire megszokom, hogy el lehet fogadni ilyennek, és elhiszem, hogy aki azt mondja; szeret - az őszintén gondolja. Anya szerettem volna lenni! Hát nem érti? Gyermekeket akartam, de így nem lehet. Meg sem próbálnám... még, ha a genetikusok esküdnének is rá, hogy a magzatom hibátlan lesz. Nem volna bátorságom, merszem, és emberségem! Nem úgy mint magának.
Szerencsére a folyosó végén feltűnt a család. A férfi futni kezdett, amikor meglátta, hogy a lányom sir, és parókájával a markában áll. Sietett, hogy mielőbb eltüntesse azt, amit csak az nézhet - hideglelés nélkül - aki tiszta szívből szeret. Bárcsak elsüllyedtem volna, ott a kórház folyosóján. De nem. Itt vagyok... és iszom, mert fogalmam sincs: mit szól majd a feleségem, ha hazaérve odarogyok elé és, a lábát csókolva kérem a bocsánatát. Csak napirendre tudjon térni a dolog felett... csak visszafogadjon a szeretetébe... de nem lehet! Mit mondjak neki, miért éppen ma, és miért, ilyen robbanásszerűen térek meg, akár a tékozló fiú?! Szép lassan kell visszarimánkodnom magam a szeretetébe, és a fiaméba, akit úgy kell szeretnem, - minden álnokság és szánalom nélkül - , ahogy a lányomat szereti az, akinek vér szerint semmi köze hozzá, akit meg is csaltak, a világra jöttével, de aki ezerszer különb ember nálam. Áldja meg az isten, a jóságáért.
Ez az utolsó pohár, aztán hívok egy taxit, és hátha az, hogy ki sem tudok szállni a kocsiból megkönnyíti a helyzetemet. A feleségem biztosan besegít a házba, levetkőztet... megsimogat, talán meg is csókol, mert azt hiszi, eszméletlenségig részeg vagyok. De az agyam tiszta, és ha van isten az égben, ad annyi erőt, hogy vele sirassam azt a sok - sok, gyönyörű évet, amelyet nagyképűségemmel, kivagyiságommal tönkretettem, vagy inkább elraboltam tőle, a fiamtól, és persze magamtól is. Egészségükre uraim... és szorítsanak nekem, - ha képesek együtt érezni velem, és szánalmukra méltónak tartanak egy ilyen senki embert, amilyen én vagyok