006./ A táncosnő
A ma divatos témával, a munkahelyi szexuális zaklatással kapcsolatban csak azt mondhatom: minden relatív. Ha egy gépírónő nyakába, diktálás közben belecsókol a főnök, vagy ha csak teheti, átfogja a vállát, netán rásimít a fenekére, van ok a felháborodásra. De mit szóljunk mi: táncosnők, akik minden porcikánkat kötelesek vagyunk átengedni a partnernek, és nemcsak eltűrni, de segíteni is őt, abban, hogy minél magasabbra emeljen, forgasson, hajlítson, vagyis szőröstől bőröstől eladjuk magunkat, a művészet kedvéért: munkaköri kötelesség címén. Csak tudnám, mi mozgat bennünket, amit nem gátol a fájdalommal - mert nehogy azt higgyék, olyan könnyű spiccen brillírozni! Sok nyershús válik péppé, a próbacipő orrában mielőtt, úgy megerősödik a nagy láb új, vagy annyira megszokottá lesz a fájdalom, hogy már rá se hederítünk. Higgyék el: mindenről meg lehet feledkezni, ha szól a zene, ha figyelni kell a koreográfiára, amely olyan, mint a zenészek számára a kotta, ugyanúgy kell olvasni tudnunk belőle, de amíg ők előadás közben is, ott tarthatják az orruk előtt a partitúrákat, nekünk valamennyi hajlásnak, lépésnek, mozdulatnak, forgásnak, a fejünkben kell lennie, vagyis nemcsak minden porcikánkkal, de lankadatlan odafigyeléssel is szolgálunk. A pályánk teljes kizsákmányolás, mégsem nevezhető annak, hiszen mindenki önszántából, megszállottként csinálja, és szinte belerészegül, ha jön a siker, ha felcsattan a taps. Amikor egy színdarabba belesül a színész, mond valami mást, és csak a vájt fülűek veszik észre a bakit, de ha a táncos, vagy a páros megbotlik, vége a világnak, legalábbis az ö számukra. S ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy amíg egy atomfizikus lehet lompos, elfelejthet zoknit húzni, hetekig ráér fésülködni, nem figyel rá a kutya sem, sőt - eredetinek tartják, addig, aki a színpadot választja, annak pompáznia kell, kecsesnek, szépnek, remek tartásúnak, kell lennie, mert mit ér egy erőművész világraszóló teljesítménye, ha derekát fogva, kétrét görnyedve vánszorog be a manézsba. Ez persze rossz példa az én pályámra, de néha a rossz példa a legjobb.
A partnerrel van a legtöbb gond. Akinek olyan munkatársa van egy irodában, hogy nem bírja a hangját, a szagát, tehet ellene, átkéri magát máshová, de nekünk megtisztelve kell éreznünk magunkat, ha nagy nevekkel, vagy inkább tehetségekkel kerülünk össze. A táncos is csak ember: a szó legszorosabb értelmében. Lehet kellemetlen szaga, nem szimpatikus képe, és bűzös lehelete, csak utolérhetetlen tehetsége legyen. A táncnak mindig kifejezőnek kell lennie, de elgondolkoztak-e már a civilek azon, milyen erőfeszítésébe kerül egy táncosnőnek, hogy érzékeltesse rajongó szerelmét, vágyát, és úgy simuljon a partneréhez, mint aki megőrül az érintéséért. A színfalak mögött nem minden olyan, mint amikor felmegy a függöny. A rengeteg gyakorlás, az utolsó csepp erőt is kivevő próbák, mozdulat beállítások, a zenével összhangba kerülés, leírhatatlan erőfeszítéssel járnak. Még az ülő elfoglaltságúak között is gyakori a súrlódás, nézetbeli eltérések miatt, mit szóljunk hát mi, akik nemcsak saját teljesítményünkért felelünk, akiknek nemcsak a rendező dirigál, és akik minden áldozatra készek vagyunk a sikerért. Mindenért, amit kollégáinktól is elvárnánk. Mi számit áldozatnak? Szinte semmi! Volt egy partnerem, akivel sehogy sem ment az emelés. Persze a táncban hajszálra kiszámított minden mozdulat, vagyis ugyanabban a pillanattöredékben kell neki, minden erejét beleadva, mégis könnyednek tetszve emelni, amelyben nekem szökkenni, vagyis segíteni, hogy meg ne törjön a mozdulata, és minél magasabbra kerüljek, forduljak, hajoljak. Nem könnyű elkapni a párjához lendülő partnert, ráadásul úgy, ahogy csak egy - minden izében vágyakozó, és végre a beteljesülés előtt álló, szerelmes férfi tenné, ha lenne hozzá ereje. A táncosnak sem mindig van. Elég, ha kisebbre sikerül a szökkenésem, vagy ö egy hajszállal előbb nyúl értem, minden erejét összpontosítva, szóval a tánc összmunka, amelynek páros számaiban hiába remekel az egyik, ha harmatgyengén teljesít a másik. De vissza a partneremhez, aki egy vég nélkülinek tűnő próbanap után kitört. Szünetet kért, beszélni akart velem. Vendég művész volt, pár napja kezdtük a próbát. Ű
- Képtelen vagyok koncentrálni! Mindig azon jár az eszem, milyen lenne veled az ágyban. Lemondhatod a szereplést, mehetsz panaszra, minden rajtad áll, de tudnod kell: kevés partner van rám olyan hatással, mint te, ám, ha nem tudunk szót érteni, szinte biztos, hogy oda a siker. A férfidiadal szárnyakat ad... mikor eshetünk túl az ágyjeleneten?
Tudom, más elképed, patáliát csap, lemond, de én előbb elgondolkoztam: ha minden porcikámat úgy ismeri már az ujjbegye, a marka, a karja, a bőre, ahogy a házastársak is csak ritkán, hiszen egy comb, vagy faremelés, derékforgatás, hadd ne soroljam, mivel jár. Lehet melléfogni, máshova, másként nyúlni, a próba arra való, hogy keressük az utat, vagyis örültség volna, ha egy olyan jóképű, nagy jövő előtt álló fickóval, nem feküdnék le. Már csak a közös siker érdekében is. Nemcsak a tánctudása volt tökéletes, jól kimunkált, minden mozdulatot valamennyi idegszálával átélt, de a szeretkezési koreográfiáját is művészi fokra emelte. Nyersanyaga volt hozzá bőven, hiszen a rajongók, a kolleginák elkényeztetik azt, akire fel lehet nézni, hát, még ha férfinak sem utolsó. A három elő adás, amire szerződött, remekül sikerült. A közönség tombolt, és a szeretkezésünk után, az emelések is könnyedek, szinte ujjongó, erőtől duzzadó mozdulatúak voltak. Nemcsak a közönséget őrjítette meg, engem is. Az utolsó meghajlásnál odasúgtam neki: ha, így mégy el, elviszed minden erőmet! Értette! Csodálatos éjszakánk volt! Tűzbe hozta agyonfáradt, de a sikertől felspannolt testem minden porcikáját, és soha, senki nem csalt még ki belőlem olyan, orgazmusközeli, alatti, és utáni hangokat, szavakat, mint az ö ölelése. Persze én sem maradtam adósa. Egy gyönyörű szépen kimunkált izomzatú férfitestet akkor sem nehéz becézni, minden érzékszervünket beleadva, ha csak, mint férfit csodáljuk, hát még, ha hálásak is vagyunk neki a közös sikerért, ha lélekben beállunk a rajongói sorába, vagyis leborulunk a művészete előtt, mert ki tudná értékelni a teljesítményét, amit a színpadon nyújt, ha mi szakmabeliek nem.
Jólestünk egymásnak! Örömünk telt azokban az órákban, és akár szabadok voltunk, akár éppen házasságban éltünk, bárhol összeakadtunk a világ színpadjain, az volt az első, hogy erőt adjunk egymásnak a csodateremtéshez. Testünk úgy vonzotta egymást, akár a mágnes a vasat, és ha nem ilyen vándoréletet választunk annakidején, s valahol máshol kerülünk egymás karjaiba, még sírig hűséges szerelmespár is lehettünk volna. Nagy szó, ha olyan kínálatban, amiben egy táncos dúskálhat, két testben olyan leküzdhetetlen, és kitartó vágy ébred, amely áttör minden gátat, és nem törődik a szóbeszéddel. De hát minek is? Aki a művészettel szövetkezik, annak meg kell alkudnia mindennel, mert a test bevetése nélkül, nem lehet valaki jó táncos, kiváló színész, de teljes átéléssel, szíve minden rezdülésének beleadása nélkül, hangszert sem szólaltathat meg. Rutinból nem alkothat időtálló művet, a hangulatból festő, és az ihlet késztette írói munkáért is, meg kell szenvedni. Minden alkotás, minden szépség mocsokban, kínban, sokszor megalkuvásban születik, de ezt nem érezheti át, csak az, aki el sem tudja képzelni, hogy mást tegyen, mint amire feltette az életét, s ha sikeres: nincs áldozat, amelyet soknak érezne...