008./ Adj esélyt
Esélyt adni valakinek, nemes cselekedet. Ezt vallottam én is, amíg túlzásba nem vittem a bizalmat. Elmúltam harminc, kevéske sikerélménnyel, amikor egy tévé műsorban elitéltekkel készített riportot láttam. Egy férfi, elég jóképű hamarosan szabadul, hat évet ült, garázdaság, betörés, csalás miatt, és szeretne jó útra térni, új életet kezdeni. Házassága a börtön évek alatt felbomlott, gyermeke nincs, segítsünk egymáson volt a jeligéje, és én beindultam. Három gyermekem volt már akkor, mindhárom más apától, de valamennyien az én nevemet viselték, mert az apasági elismerésre nem volt pénzem, vagyis szociális segélyből neveltem őket. Mindhármat a hirtelen lobbanó szívemnek, és a határtalanúl jó lelkemnek köszönhettem, de egyiknek a világrájöttét sem bántam meg, nagyon szeretem őket. Ugy éreztem a riport nyomán feltámadt számomra a fény, olyan párra lelhetek, a galamblelkű rabban, akinek nem kell magyarázkodnom, mentegetőznöm, mindkettőnknek vaj van a füle mögött, vagyis, csakis boldoggá tehetjük egymást.
Írtam neki, csodálatos napok köszöntöttek rám. A levelek jöttek mentek, az ígéretek pro és kontra, igaz boldogságot sejtettek, teljesen őszintén bevallhattam mindent, s ami külön boldogság volt, még örült is a három kis zabigyereknek.
Később kiderült, hogy mire szabadult, a jelentkezők közül ketten maradtunk a pikszisben. Addig csak egyszer látogattam meg, de előtte ígéretet tettem anyámnak, hogy ha aranyból lenne neki, akkor sem előlegezem meg a bizalmam. A börtön előtt ketten vártuk, egy kikent kifent dáma, és én. Először hozzá ment oda, belőlem kifutott minden erő, hiszen hogy vehettem volna fel, a versenyt, egy szemlátomást utcalánnyal, aki biztos eltartó egy börtönviselt férfi számára. Pár percig beszélt vele, aztán odajött hozzám, és meg sem álltunk hazáig. Tetszett neki a lakás, a gyerekek is, ugy nézett ki, hogy felsütött a nap, életem egén.
Nem kapkodtam el, csak a második éjszaka feküdtem mellé, de akkor is minek. Egy régi vicc jutott eszembe, amikor a szabaduló férj, csütörtököt mond, és az asszony csalódottan kérdi: hát ez az a híres rabok vágya?! Nem lombozódtam le, mert sosem volt nálam nyerő a szex, és ugy gondoltam, ha ez ilyen hosszu böjt után is csak ennyire vágja ki a rezet, egész jól meg leszünk egymással. Máig sem értem, hogy az egy perces, tartás nélküli állagú szerelmi jelével, hogy tudott teherbe ejteni, de megtörtént. Elhelyezkedett, mert el kellett helyezkednie, de kivárta az utolsó napot, mondván, hogy kijár némi gondtalan pihenés. Amig ő otthon volt, a gyerekeknek nem nagyon volt maradása, mert túl zajosak voltak, a börtön csendje után, így anyámnál landolt a három kis ártatlan. Mikor elkezdte a munkát kellett a pihenés, a gyerekek zavarták volna, meg a mosatlan is, amit nem mosott volna el, az istennek sem, mondván, hogy a börtönben jobb kiszolgálást kapott, mintsem cseléd legyen. Egy hét múlva ott hagyta az állást, mert nem engedték akkor rágyújtani, amikor akar. Három hétig otthon volt. Amikor már nem húzhattam, tovább megmondtam neki, hogy apa lesz, azt hittem örömet látok majd az arcán, de sajnos semmit nem láttam három hétig, amig le nem lohadt a szemem, a verés után. Sosem vertek még meg, borzasztó érzés. A szemem, és az arcom nem bántott annyira, minthogy a negyedik gyermekem bemondta az unalmast, és ugy döntött, hogy ilyen cudar világba nem akar megszületni. A kórházba nem jött be a párom. Mire hazamentem hiányzott minden, ami könnyen eladható, és tele volt a lakás haverokkal, meg cafkákkal. Elvánszorogtam anyámhoz, aki csak annyit mondott: kutyából nem lesz szalonna, és visszakísért. A tékozló fiú, őt is helybenhagyta, mire egy szomszéd kihívta a rendőrséget. Mivel vér nem folyt, a választottam, jó eséllyel indult, hogy maradhasson, mert ott volt a bejelentett lakása, és a próbaidő alatt bizonyítania kellett volna. Rajtam ne bizonyítson, mondtam, és anyámhoz költöztem, de előtte felkerestem a gyámügyet, és kértem, hogy intézkedjenek. Alaposan megmosták a fejem hiszékenységemért, de feljelentést tettek, a fekete bárány ellen lopásért, súlyos testi sértésért, élet elleni bűncselekeményért, és sorolhatnám. A fickót elvitték, és bucsúpuszi helyett azt ordibálta, tökrészegen, hogy a börtön kapuja egyszer kinyílik, de addigra tűnjek el a föld színéről a zabi kölykeimmel együtt, mert kitekeri a nyakunkat. A tárgyaláson azt mondta, szeret, csak a hirtelen szabadság megszédítette, de javulást ígért. Nekem aztán ígérhetett. Két évet kapott, ami nem két év nyugalmat jelentett számomra, hiszen jó magaviseletért előbb kiengedhetik, és akkor, jaj nekem. Csak abban reménykedhetem, hogy nem egyedül vagyok balga, naiv, jobb sorsra, vagy inkább megértő szeretetre, gyermekei biztonságára vágyó nő, és újból meghirdeti magát valahogy. Csak kelne el. Csak elfelejtené, hogy a világon vagyok. Sajnálom az utánam következőt, de a világért sem szólnék bele. Éppen én tenném, aki háromszor szült zabi gyereket, aki halálos veszélynek tette ki magát, és gyermekeit, csak azért, mert egy parányi szeretetre vágyott, amit százszorosan tudna viszonozni olyasvalakinek, aki megérdemli. De hol van manapság olyan férfi?