009./ Az inas
Eddig én voltam a leghallgatagabb Önök között uraim, de most valahogy kikívánkozik belőlem a szó. Húsz éve költöztem a városba és tíz éve, tiszteltek meg azzal, hogy klubjuk tagja lehetek. A tisztesség úgy kívánja: tudják meg kivel ülnek ilyen hosszú ideje egy asztalnál, s kire pazarolták barátságukat. Szép házam van, megélek a pénzem hozadékából, de nem az vagyok, akinek hisznek. Harminc éven át személyzetként éltem egy jónevü család házában. Inas voltam, elég messze innen. Elképedtek? Örülök hogy csak meglepődést látok az arcukon, nem megvetést, vagy lenézést. Az én történetem nem mindennapi, mint ahogy a legtöbb emberé sem az. A szüleim szegénysége és betegsége miatt, korán rászorultam a kenyérkeresésre. Egy húsz szobás ház urai alkalmaztak udvarosnak és odaadó munkámat meg is fizették. Kertészinas majd, konyhafiú lettem, aztán segédfelszolgáló, és végül... amikor Mabel kisasszony betöltötte a tizenhatot, és semmi remény nem volt arra, hogy valaha is épkézláb ember legyen, odatettek mellé. Az ö teljes kiszolgálása lett a feladatom. Sok fricskáját láttam már a sorsnak, de néha igencsak kemény kézzel teszi próbára az embereket. Dúsgazdag gazdáméknak egyetlen lányuk született, Mabel, de amikor világrájött, megsérült a gerince, és ha nem is lehetett volna púposnak mondani - micsoda csúnya és megalázó szó - de volt egy S betűhöz hasonló kanyar a gerincében. Aki nem tudta, szeme - szája elállt, ha rátekintett, mert nála szebb teremtést azóta sem láttam. Ébenfekete hullámos haja volt, szemei hol az ég tiszta kékjében, hol a tenger mélységes zöldjében csillogtak, arcát mindig mosoly ragyogta be, átlengve valami kedves derűtől, ami csak azon emberek sajátja, akik érzik: szeretik őket és viszontszerethetnek. Sokszor elgondoltam, hogy amikor a szép, és jó tulajdonságokat osztogatják, van akivel túlontúl bőkezűen bánnak, de néha akad egy gonosz tündér, aki elirigyli az összhatást és mindent a visszájára fordít.
Mabel kislánynak gyönyörű volt, ám ahogy nőtt, úgy uralkodott el gerinc ívében az S betű. Kisebb korában még el lehetett takarni, vagy inkább elvonni róla a figyelmet, egy jól szabott ruhával, de amikor mellesedni kezdett... nővé cseperedett, minden mesterkedés hiábavalóvá vált. Képzeljenek el egy gyönyörű lányt, olyat, amilyet isten is csak jókedvében teremthet - meztelenül, csodálatos mellekkel, kecses vonalú csípővel és púposságig ferde gerinccel.
Azt a napot, amelyen a gazdám behivatott a dolgozószobájába, és tudatta az új beosztásom, sosem felejtem el. Ritkán lát az ember dúsgazdagban olyan szomorút, mint ö volt. Arcát sosem hagyta el a ború, talán mert egy percre sem tudott megfeledkezni gyönyörű kislányáról, aki soha nem lehet igazán boldog. Elmondta mi lesz a dolgom. Látta, hogy erős vagyok, izmos, akkor múltam huszonegy éves, és megbízott, hogy figyeljem a gyógytornászt, próbáljam ellesni tőle a fogásokat, és utána tegyem azt, amivel az próbálkozik. Hátha még nem késő, hátha segít, és Mabel is olyan boldog lehet, mint a többi nő. De én tudtam, hogy van hátsó gondolata is. A személyzet előtt nincs titok, akkor sem ha csak hall, de nem beszél. Tudtuk, hogy már kinézték Mabel férjnek valóját, vagy inkább az nézte ki öt, illetve a vagyonát. A jövendőbeli sokszor megfordult a házban, mulatós, ványadt, de annál nagyképübb fickó volt. Elképzeltem, milyen élete lehet egy ilyen semmi férfi mellett egy csodálatos asszonynak is, hát még egy olyannak, akit csak a pénzéért vesz el, és aki ráadásul... nem is teljesen ép. Hirtelen rádöbbentem, hogy amit az elvarázsolt kisasszonyom iránt érzek az már régen nem sajnálat, hanem az élet legszebb adománya: szép, tiszta szerelem. Akkor sajnáltam először, hogy nem születtem gazdagnak, és nem lehetek annak a nyálasnak a helyében.
Mabel nem lepődött meg, amikor kora este szolgálatra jelentkeztem. Az apja akkorra tudatta vele, hogy attól fogva csak neki tartozom engedelmességgel, minden más kötelezettség alól fel vagyok mentve. Ö természetesnek vette, de engem igencsak meglepett - szerencsére - kellemesen. Úgy tett, mint aki fáradt és arra kért, vetkőztessem le. Nem tudom hányszor vetkőztettek nőt életükben, különösen olyat, akiért minden ízükben vacogtak, de éreztem, hogy reszket a kezem, és ha véletlenül az arcára esett a pillantásom, láttam, hogy valami furcsa fény van a tekintetében. Kíváncsiság, vagy női fifika, ki tudja. Elvégre neki én csak egy inas voltam, még akkor is, ha férfiként akárki megnézhetett volna. Amikor már anyaszült meztelen volt megkérdezte: milyennek találom? Gyönyörűnek! -vágtam rá azonnal, talán túl hirtelen is, mert éreztem, hogy belepirulok. Vigyen be a kádba... úgy ahogy egy szerelmes férfi vinné be azt a lányt, akit szíve egész melegével szeret - kérte, és nem tudhatta: természetest kíván, hiszen nem kellett megjátszanom, a szerelmest, azt tehettem, amire legjobban vágytam. Óvatosan tettem bele a vízbe, de nem engedte, hogy magára hagyjam. Mosson le, úgy mint egy kisbabát szokás, kérte izgalomtól szétnyílt ajkakkal. Soha erotikusabb, örjitöbb pillanatot. Alig tudtam úrrá lenni magamon. Szappanozni kezdtem, majd lemostam, és mikor azt mondta: töröljem meg, még a kádban kezdtem, aztán kiemeltem és odaállítottam magam elé: háttal. Gyengéden törölni kezdtem, majd a gonosz S betűhöz érve, olyan lágyan, hogy észre se vegye, végighúztam a számat a görbületen. Összerezzent. Még... csináld még! Nem utálsz? Nem vagyok szánandó, csúf? Gondolod, hogy neki sem leszek? - kérdezte, de én akkor már nem sokat törődtem a válasszal. Puhán, de szívem minden szerelmét beleadva szinte lecsókoltam róla a még rajta maradt nedvességet. Most elöl is csókolj szárazra! - vacogta, és belőlem kiment minden erő. Először volt részem gyönyörbe úgy, akár egy szeplőtelen fogantatás. Hozzá sem értem, csak a számmal és az ujjaim begyével, ö meg mozdulatlanul tűrte, nekem mégis az volt életem legfantasztikusabb extázisa. Látta, hogy összerándulok, hogy odarogyok a lábai elé és lehajolt hozzám. Megsimogatta a fejem, ahogy az anyák, vagy a nagyon szerető asszonyok képesek, aztán rám borult. Hamar észbe kaptam. Felemeltem és odavittem az ágyához. Ne adj rám hálóinget! Azt szeretném, ha néznél, ha legalább most részem lehetne vágyó férfipillantásban, mert attól félek, ha asszony leszek, örökre le kell mondanom róla. Órákig becéztem a gyönyörű testet, és amíg élek büszke leszek rá: szűzen jutott el az első orgazmusig. Ha addig szép volt, abba még jobban belegyönyörödött. Bár festő lettem volna, hogy a világ legjobb képét alkothassam róla, dehát egy olyan pillanatot elkapni még nagy művészek sem mindig képesek. Attól kezdve úgy teltek a napjaink, hogy a tornáztatás kivételével azt tettük, amihez kedvünk volt, vagyis én becéztem, imádtam, s ö lubickolt a szerelmemben. Az esküvő előtti estén azt mondta: ha soha semmi gyengédséget nem kapok a férjemtől, amit te adtál, abból egész életemen át táplálkozhatok és boldognak mondhatom magam. Sajnos a megérzése jó volt. A nászéjszaka után rettenetes állapotban találtam. Nem elég a fájdalom, amit egy nő érez, akkor is, ha minden porcikája kívánja azt, akivel paráználkodik, de az a galád fickó nekiesett, mint aki mielőbb túl akar lenni az egészen, de akinek számit, hogy ha megkérdezik: teljesítette-e férji kötelességét, elröhöghessen egy büszke igent. Az ostromállapot keserves hadszínterét én hoztam rendbe, simogatással, gyengédséggel, és a csókjaimmal, miközben ölni tudtam volna. Szerencsére az ifjú férj nem erőltette, hogy tartson vele az egész napos piknikre, mert látta, milyen keserves állapotba hozta. Nem akarom többé... nem akarom... - sírta Mabel és nagynehezen kinyögte, hogy az ifjú férj leggyendébebb szava az volt: na gyere te kis puposka, most megtudod milyen egy igazi férfi. Ha adod magad, kiegyenesítelek! Ne kívánják hogy elmondjam mit éreztem, és ha ö nem beszél le róla, talán olyat teszek, amit egész életemben bánhattam volna. Hallgattam rá! Rá, aki először mondta ki, hogy szeret... hogy minden porcikája értem ég, de kérte, hogy legyek türelmes. Úgy akar az én asszonyom lenni, hogy közben még a fájdalom gondolata se jusson eszébe.
Az ifjú üzletember sokat utazott, és szerencsére legtöbb esetben elfogadta Mabel kifogásait: a feje fáj, rosszul aludt, vagyis örült, hogy megszabadult a kényszerű kötelezettségtől, anélkül, hogy Mabelt a szülei boldogtalannak látnák. A gazdámékat akkoriban láttam először szívből mosolyogni, hiszen együtt örülhettek a lányukkal, pedig ha tudták volna, hogy aki a boldogságot arcára varázsolta, nem a férje volt, hanem az inasa, akivel sírig tartó szerelmet és hűséget fogadtak egymásnak.
Egyik nap Mabel átölelt és azt mondta: gyereket szeretnék tőled. Moccanni sem tudtam, mert a férje és én: két külön világ. Alig ért a vállamig, a vonásai is egészen mások voltak, mint az enyémek, lerína arról a gyerekről, hogy a mi szerelmünk lehelt bele lelket, de nem is az riasztott leginkább, hanem hogy Mabel egészsége nem bírna ki egy szülést. Mintha olvasni tudott volna a gondolataimban, mert később rájöttem, tudott is, azonnal megnyugtatott. Nefélj... az orvosok szerint nem eshet bajom, és annyira szeretnék gyereket... tőled. Mindent előre kiterveltünk. Ha úgy nézett ki hogy a férje közeledése elöl nem térhet ki, fogamzásgátláshoz folyamodott, de jött egy három hetes külföldi út, amely elszólította az ifiurat, és mi össze szerelmeskedhettünk egy csodálatosan szép, egészséges kisfiút. Aki megélte az apaságot, tudja mit érez egy férfi, ha azt mondják: fia van. Mabel férje is plafonig ugrott örömében és csak úgy pöffeszkedett, amikor dicsérték: tiszta apja. Csak mi ketten, az anyja és én tudhattuk, hogy holtbiztosan a mi szerelmünk gyümölcse, és senkinek nem kívánok nagyobb boldogságot, mint ami azután következett. Mabel ragaszkodott hozzá hogy a kicsi a szobájában aludjon, és mert a férje nem bírta a gyereksírást, ha segítség kellett, ott voltam én. Úgy éltünk mint egy igazi pár, csak nálunk a kényszerű szeretőnek volt házasságlevele. A gyerek gyönyörűen fejlődött, és alig volt négy éves, amikor Mabel újabb kéréssel állt elő. Minek részletezzem, uraim? Három, gyermekünk született. Egyik szebb, mint a másik, és ha a vagyona nem tartja mellette a férjét, szinte alig kellett volna találkozniuk. Minek is? Igaz embert elég egyszer is megbántani úgy, hogy sírig éljen benne a megalázás fájdalma.
Csodálatosabb szeretőt, odaadóbb asszonyt el sem lehetne képzelni, mint amilyen Mabel volt. Minden ölelésünk maga volt a mennyei boldogság, szférák zenéje, és az, hogy semmi más feladatom nem volt, minthogy vele legyek, kedvére tegyek, és mindezt szabályosan, sőt igen jó fizetésért, megteremtette számomra ezt a gondtalan öregkort, mert az élet ilyen is meg olyan is. Tizenöt éve tartott már a mi csodálatos szerelmünk, amikor a gazdám haldoklott, és magához hívott. Köszönöm fiam! - súgta szinte utolsó erejét összeszedve. Köszönöm hogy boldoggá tetted a lányomat és megajándékoztatok három gyönyörű unokával. Isten áldjon meg fiam. De ne legyen botrány. Senkinek nem kell megtudnia azt, amit négyen tudunk, az anyja, és mi hárman. Elég szép summát helyeztem el a bankban a nevedre, de a lányom házassága maradjon tiszta és feddhetetlen. A férje már úgyis eléggé sárba rántotta. Ne mondhassák a lányomra, hogy céda volt, ha azt hogy púpos, joggal vághatta is oda neki az a lelketlen. Ugye megígéred? Megígértem,... de nem sokkal később Mabel is meghalt. Éppen arra készültünk, hogy megünnepeljük húsz éves szerelmünket, amikor tűrhetetlen fájdalom támadt a gerincében. Csontrák. Az a régen sérült csigolya benyújtotta a számlát. Sajnos a pénz hatalma véges. Az ö életét sem lehetett megmenteni. De ugye elhiszik nekem uraim, hogy asszonyt még olyan tisztelettel, olyan odaadó szerelemmel: mindvégig gyönyörűségre, odaadásra vágyó, boldogságra méltó asszonynak tekintve, nem imádtak végig, a halálig vezető, gyötrelmekkel teli, keserves úton, mint őt?! Mabel utolsó leheletével is köszönetet mondott, pedig ha tudta volna, mennyivel többet adott ö nekem, mint amennyit tőlem kaphatott. A gazda elküldött. Talán sejtett valamit, ha a fiaira nézett, vagy csak feleslegessé váltam a szemében, de kegyetlenül érintett, hiszen ott kellett hagynom a gyerekeket, akik úgy éreztem: jobban szeretnek, mint azt, akit apjukként illenék. Velem többet voltak, én mindenben megértő barát lehettem, én imádtam őket, hiszen aki a gyereke anyját szereti, az nem is tud rossz apa lenni. A bankbetétem az évek során valóban tetemesre nőtt. Megvettem ezt a házat és életjáradékra is bőven futja. S hogy miért éppen ezt a házat választottam? Mert jó nagy kertje van és a fiaim gyakran meglátogatnak. Soha nem volt téma, hogy mennyit tudnak rólam, és az anyjukról, de biztos, hogy a szeretet hozza őket hozzám. Tanult értelmes emberek ők, akik ugyanúgy látják a pocsolyát, mint én és tudják, kár lenne a felszín kristálytiszta vizét felkavarni, mert ami tiszta az biztatón csillog, míg a pocsolyát még a madarak is elkerülik. Tudom, hogy szeretnek. A vér szava, mondanák az írói vénával megáldottak, de én inkább megbecsülésnek, barátságnak hiszem. Megígértem Mabelnek: sosem mondom el nekik milyen cédamódra, milyen őrjítően tudott szeretni az anyjuk, mi mindent megtett annak, akinek örömet akart adni, és akitől mindig igaz, őszinte szerelmet kapott. Semmit nem szégyelltünk ami jó volt, ami boldogságot adott, úgy szeretkeztünk, mint két profi pornósztár, semmi nem volt tilos, amit a vágyunk diktált, és örülök, hogy így volt. Az a szegény ferde gerincű, gyönyörű lány ki tudja milyen boldogtalan életre kárhozhatott volna, ha engem, a szegénységem nem lök oda a házukba udvarosnak, s nem szeretek bele elég mélyen, és őszintén ahhoz, hogy ne az érdekeljen ami látszik, csak ami belül van. Mert az a fontos uraim. Sokszor kapom rajta a fiaimat, hogy névszerinti apjukat semmibe veszik, néha majdnem rájuk szólok, hogy a szülőt tisztelni kell, de minek? A szeretetet nem lehet erőltetni. Az vagy magától ébred és sírig tart, vagy megette a fene az egész életet. Az enyém gyönyörű volt. Már unokáim is vannak. Kilenc gyerek futkos az óriáskertben, ha valamennyien összejövünk, nem mint család, hanem - szerintem több annál - mint a régi szép idők emlékezői, akik egy csodálatos lelkű asszony iránt érzett szeretetük által váltak halálunkig összetartozókká.
Látom uraim, nem szomorítottam el önöket, hiszen nincs is semmi sajnálnivaló a sorsomon. Nagyon csodálkoznának, ha azt mondanám: nem hiszem hogy sokan éltek nálam, teljesebb és boldogabb életet... dehát nemcsak az én érdemem volt, hogy így alakultak a dolgok. Egy biztos: szerencsés embernek mondhatom magam... és halálig derűsnek, szeretettel teli szívűnek, akinek van ugyan mit titkolnia, de mit számit az, amikor az élet úgyis olyan, amilyen