011./ A mazochista
Sokáig visszatartott a szemérem, de nem hallgathatok tovább, hiszen abból, amit Önök bizalmasan elmesélnek annyit tanultam, s rájöttem: én sem tűnök majd csodabogárnak, ha elmondom hogy lett belőlem hűséges férj. Srác koromban sokat hallottam a család szentségéről, tisztaságáról, a családi élet mindenekfelett – valóságáról, és amikor legénysorba serdültem apám sokszor elmondta: gyengédnek kell lenni a nőkhöz, fiam, simulékonyabbak lesznek ők is, ha töled azt kapják. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Engem is izgatott a szüleim házasélete, de - bár sokszor beleizzadtam a kukkolásba, hallgatózásba, a fülledt erotikáról való képzelgéseimen kívül, semmiben nem lehettem biztos, ami a dupla ágyban éjjelente, vagy néha nappal is történik. Mindig csend volt, és sokszor elnéztem apámékat, amikor együtt láttam őket: úgy tisztelték egymást, mintha nem is házaspár lettek volna. Megfordult a fejemben olyan kábaság is, hogy ha véletlenül apám hátulról közelíti meg anyámat, az elnézést kér, amiért hátat fordít neki. Röhejes elképzelés volt. Aztán egyszer csak én is ott találtam magam az anyakönyvezetö előtt, egy döbbenetesen csinos, de halvérű növel. Tudom nem valami ildomos ilyesmit kimondani arról, akit az ember hosszú megfontolás után párjául választ, de amikor ez volt az igazság. Kibírta az órákig tartó csókolózást, azt hogy a kezeim bejárták egész testét, csak oda nem nyúlhattam, mert akkor még úgy illett, hogy a lány ne adjon előleget, vagyis a nászéjszaka tegye asszonnyá. Elképzelhetik milyen vad vágy hajtott mire odakerültünk, hogy otthagyhattuk az ünneplöket és ágyba bújhattunk. Majd elsüllyedtem szégyenemben, mert férfiasságom, ami addig annyi gyötrelmet okozott, mire úgy ahogy, lehűtöttem a sorozatos kudarc után, a világért sem akarta azt, amit én. Már - már kínossá vált a dolog nekem, de a feleségem olyan nyugodt volt, akár egy döglött hal. Legalább segített volna, hogy lángra gyúljak, de a csókjaimat is egyre nyűgösebben tűrte, míg végül is feladtam. Úgy ébredt, ahogy mellém feküdt. Borzasztóan bántott a dolog és reggel, mihelyt kinyitottam a szemem, éreztem, hogy eljött az én időm. Megfogadva apám intelmeit, úgy nyúltam feléje, akár egy mimózához, és esküszöm, jobban fájt az egész, mintsem élveztem volna. Furcsa módon mindaddig úgy tűrte közeledésemet, amíg számomra is érezhetően fájdalmat nem okoztam neki, akkor mintha belelendült volna, de csak egy pillanatig tűnt úgy, mert mihelyt észrevette, hogy végem van, feladta. Szörnyen restellem magam, de egy barátom kinevetett: az lett volna csoda, ha egy vőlegény nem vall szégyent, különösen ha olyan régen éheztetik, vagy húzgálják a mézesmadzagot az orra előtt, mint neked. Érthető: annyira kívántad, és annyiszor elutasított, hogy önkéntelen félsz fogott el, mire feladtad. Van ilyen. De a hajnali... annak mennie kellett volna. Miért nem voltál erélyesebb? Igaz a fájdalom nagy úr, és lehet, hogy többet rontottál volna a kapcsolatotokon, mintsem megérje a második próbálkozás. Majd ami ezután jön.
Csakhogy hiába biztattam magam, azután sem jött az, amire vártam. Az ember, ha egy életre választ magának nemcsak társat, de állandó szexpartnert is, annak olyannak kéne lennie, hogy eszébe se jusson félrelépni. Sokszor hallottam, hogy a házasság akkor a legjobb, és legboldogítóbb, ha hűség köt össze két embert, de egy olyan frigid, jégcsap nőhöz, amilyennek a feleségem mutatta magát akkoriban, nem sokáig lehet hűnek lenni. Alig féléves házasok voltunk, mire ráuntam a szorongva próbálkozásra, és arra, hogy ha el sem érek valamit, az csak nekem jó, ö semmi jelét nem adja annak, hogy élvezné. Pedig tudtam, hogy szeret.
Aztán egy kalandom során többet ittam egyetlen pohárral, mint szoktam, és az a céda kiszívta minden erőmet, alig maradt annyi, hogy hazavezessem a kocsit. - Le sem tusolsz? - kérdezte a nejem, amikor benéztem a hálószobába. - Nem tudtam hogy még fenn vagy - dünnyögtem nem túl türelmesen. - A feleség dolga, hogy megvárja a férjét. - A feleség dolga az is, hogy ne engedje máshoz a férjét, vagyis a kedvébe járjon! - soroltam neki egyre nagyobb hévvel, miközben úgy dobáltam le a ruháimat, mint még soha. Oda álltam a tus alá, egy kicsit kijózanított, de a haragot nem mosta ki belőlem a langy permet. Még neki áll feljebb?! Még figyelmeztet hogy tudja honnan jövök. Na és ha tudja? Az ilyen asszony nem érdemel gyengéd férjet, türelmet, az ilyen nő megérdemli, hogy megalázzák, letiporják, erőszakot vegyenek rajta, csak azért hogy megmutassák neki, nem társ, hanem eszköz a szexben. Addig hergeltem magam a tus alatt, amíg majdnem vizesen be nem rontottam hozzá. Nem megijedt, inkább felcsillant a szeme, amikor habzó szájjal meglátott. - Te frigid fadarab, te válogatós hülye tyúk... tudod is te milyen férfi vagyok én. Fogalmad sincs arról, mi az igazi élvezet... - mondtam, és egyszercsak ott voltam felette. Megmarkoltam a csuklóit és szinte kifeszítettem a feje mellett, miközben egyre furcsábban nézett, mint aki kigúnyol, vagy rácsodálkozik: hogy az is én vagyok? Beleharaptam a szájába. Éreztem a vért a nyelvemen... aztán egyik kezembe fogtam mindkét karját, és odapréseltem magam a combjai közé, amelyek éppen olyan erővel álltak ellen, mint addig bármikor. A dac még inkább ingerelt, és ütöttem, vertem, haraptam, ahol értem, míg célhoz nem értem. És halljanak csodát uraim... az első ütés után, az első harapások nyomán, majd amikor erővel vettem be azt, amit addig igyekeztem gyengédséggel tűzbehozni, az én drágám kacagni kezdett, akár a vadgerle, és sosem láttam még olyan dühhel üzekedő némbert, amilyenné ö vált. - Üss... úgy csináld, hogy fájjon, igázz le, élvezni akarok minden pillanatot, harapj... teperj le, ne engedj mozdulni... és légy goromba, az a a jó, ha fáj...
Akkor, abban a pillanatban értettem meg, amire addig még gondolni sem mertem, hogy a nászéjszakánkon a legfájdalmasabb pillanatban mintha megmozdult volna alattam a jégcsap teste, de aztán, - mivel azonnal bűntudatom támadt, és becézni, simogatni kezdtem - , hamvába dőlt minden vágya. Tehát mazochista vagy?! Utálod a gyengédséget, azt szereted ha leigáznak, ha vernek, mint a lovat, vagy legalábbis úgy igazi a kéjérzeted, ha minél több fájdalom kerül mellé. Hát ezen ne múljon. Nem tudják elképzelni uraim, milyen egy nő, amikor minden porcikája extázisban ég, amikor csókolja azt a kezet, amelyik veri, amikor odaborul a méltán szadistának mondható férfi elé, és a lábát becézi. Ha nem iszom akkor este, biztos hogy soha nem tudok hozzányúlni többé: túl sokat hallottam a nemi eltévelyedésről, az elmeállapot és a szexuális milyenség összefüggéséről, és biztos hogy józan fejjel visszarettenek, attól, amit addig sikerült eltitkolnia, vagyishogy a kemény szexet szereti, és azért mindent megtenne.
Szinte kielégíthetetlen volt, és csodával határos módon bennem is újratöltődött a vágy, mert addig sosem ütöttem meg nőt, és hogy valaki élvezze is, az, számomra a döbbenet erejével hatott. Összekarmolt, agyonfáradt testtel aludt el mellettem, de utolsó szava az volt: imádlak... te bátor, te erős, te hatalmas. Akkor, abban a pillanatban elhatároztam, hogy elmegyek egy ideggyógyászhoz és kikérem a véleményét, s ha csak egyetlen szóval is azt mondja: amit a feleségem művel beteges, elválok tőle, mert nem akarok skizofrén gyermekeket. Mégsem mentem el, mert arra ébredtem, hogy egy hosszú, selyem, de erős szalagot nyújt felém: kötözz az ágy végéhez... gyötörj meg... hidd el neked is jó lesz.
Nem tudom hányan akadnak önök között akik nemet tudtak volna mondani ilyen felkínálkozásra, különösen ha házon belül tehetik, és mivel én sem vagyok spártai jellem, megkötöztem, haraptam, csíptem, pofoztam, miközben mennybe repítettem a testét, amelyről addig azt hittem frigid, nincs benne vágy, képtelen a kéjérzetre. Érdekes módon meg sem próbálta, hogy vissza szadizzon, mert tudta milyen mimóza lélek vagyok, és még a fogorvoshoz is félek elmenni. Jól tette, mert az biztos megriasztott volna, de hogy tőlem várta, az erősebb bizonyítását, az nagyon fel tud dobni egy férfit. Önmagamat múltam felül, ahogy öleltem, és olyan eszeveszetten szerettük egymást, hogy nem győzött ágyat húzni. Abban a féktelen időszakban fogant meg az első fiunk. Csodálatos gyerek lett. Ma hat nyelven beszélő kutatóorvos, de nem hiszem hogy el merném neki mesélni milyen undorító mocsokban fogant, mennyi turbékoló hangot, milyen hangos kéjes bugást vertem ki az anyjából, mire befogadta makacs asszonyisága szerelmünk gyümölcsét. Amikor már tudtuk, hogy terhes, próbáltam rábeszélni, adjuk alább az erőszakot, de nem hagyta. Sírt ha nem kapta meg amit akart, tehát ugyanúgy megkötöztem, szétfeszítettem a lábait, vagyis annyiszor erőszakoltam meg, ahányszor akarta. Senkit nem akarok biztatni rá, hogy valaha is megpróbálja, mert azt hiszem normális emberre nem hatna úgy, ahogy rám, nem mintha én nem volnék az, de ne feledjék milyen kálváriát jártam meg a gyengédség, a türelmes, simogató férjek útján, mire rádöbbentem mivel ébreszthetem fel a feleségem vágyát, amely addig is égett benne, de nem volt, ami felszínre hozza. Hiányzott a fájdalomérzés. Sokféle korbácsot kaptam tőle ajándékba, és úgy tudta átnyújtani, olyan alázatos, de ugyanakkor buja tekintettel, hogy képtelen voltam ellenállni a kipróbálásuknak. S azok a sexkorbácsok nem is csípnek igazán, inkább csak vörössé teszik a bőrt, persze attól függően, hogy milyen vadul kezelik. Elhiszik, hogy külön iparága van a mazoszereknek?
Nem tudom hallottak-e már olyan nőről, aki fájdalom nélkül szül, vagy legalábbis egyetlen jajszó sem hagyja el ajkát. A feleségem úgy hozta világra a gyermekünket. Ott voltam a feje mellett, törölgettem róla a verejtéket, ő mosolygott és csak én tudtam, hogy ugyanolyan kéjesen, mint a legvadabb verésem közben, amikor már közeljárt a csúcshoz. Ha az orvos ráordított, hogy nyomjon... tudom hogy orgazmusa volt, és nem is egy, mire megszülte a fiunkat. Én csókoltam, de ő egyre hangosabban kérte, szinte esengett: harapj... marj, de jó, de csuda érzés... anyának lenni.
Szerencse hogy hozzátette az utolsó két szót, mert akkor már elég furcsán néztek ránk a szülésnél segédkezők. Aztán megdicsérték, milyen remekül viselkedett, és odatették a mellére a fiát. Sosem láttam még olyan szépnek. Szakasztott úgy mosolygott olyan tisztán, ártatlan nyugalommal, mint egy vad szeretkezésünk után. Dehát neki a szülés orgazmus volt, miért is lett volna elgyötört, s ráadásul ott volt a fia, akit nagyon várt. Remek anya lett, és remek feleség. Soha eszembe nem jutott volna megcsalni. A második fiunk ugyanúgy fogant, és jött világra, mint az első, és belőle is remek ember lett. Méghogy kímélni kell a kismamát, méghogy egy férjhez nem illik a gorombaság, méghogy minden nőt le lehet venni a lábáról szép szavakkal, simogatással, gyengédséggel?! Ma már nagyon ritkán érzem magam férfinak, de nem hagytunk fel a házasélettel. Kínozni, gyötörni tudom, és ha meglátom az arcán a földöntúli kéjt, majdnem ugyanazt érzem, mint a régi szép időkben, amikor - most már hiába is próbálnám tagadni - az én vágyamra is ajzó hatással volt az, hogy öt kínlódni láttam, hogy bocsánatért esengett, és tudtam, hogy nem hagyhatom abba, mert akkor oda a varázslat. A könyörgés, a zokszó kellett ahhoz, hogy teljes boldogságot érezzen abból, amit egyesek kapcsolatnak, mások szeretkezésnek hívnak, de köztünk inkább egy kemény belharchoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy sosem volt vesztes, mindketten élveztük a győzelem minden gyönyörűségét.
Azóta sokszor beszélgettünk arról, mi lett volna, ha akkor este nem kapom fel a vizet, vagy ha ő szó nélkül hagyja, amit úgyis tudott, és ami ellen nem nagyon tehetett volna semmit, hiszen melyik jól nevelt úrilány merné bevallani a férjének, hogy őt csak az hozza lázba, ami fáj... nagyon fáj. Nemrégen volt a hatvanadik születésnapja. Nem fogják elhinni mit kért: egy férfit, aki nemcsak gyötörni tudja, de úgy helyben hagyja mint én valamikor, úgy hogy szinte romokba heverjen, amikor vége. Természetesen nem volt könnyű teljesíteni az óhaját, és nem is hazahívtam a fickót, hanem béreltem egy lakosztályt, és kikötöttem jelen akarok lenni. Ma már nem bánom, hogy megtettem neki, mert ha húsz évvel ezelőtt látom mi mindent tehet egy jól képzett szerető, hogy partnere kéjét fokozza, elhúzza, és minden erejét kiszedje, még boldogabban élhettünk volna, pedig így sem lehet panaszom. Kár hogy tizenöt év a korkülönbség köztünk és amit az a fickó nyújtott neki, azt tőlem már hiába is várná. De mivel szeretem, tisztelem, mindent megtennék érte, és mert nézőként is igen élvezetes volt a szerelmi csata, azt hiszem nem várunk a legközelebbi születésnapjáig, és miért ne jöhetne az a fickó hozzánk? Akik ilyesmire adják a fejüket, azok tudják, hogy a titoktartás fontos, vagyis nem vágják maguk alatt a fát, és mégis otthon, a régi fészekben, a rengeteg emlék között, minden más lesz. Azt már tudom, amikor nagyon szenved, és hiába eseng, mert az a fickó nem kegyelmez, meg sem rezzen az arca, nem úgy, mint nekem, amikor látom, hogy hiába könyörög bocsánatért, - jólesik neki ha felé nyúlok, ha megérintem összekötözött kezét, meggyötört testét, és mivel én vagyok a megrendelő, a fickó sem bánja, hogy belekontárkodom a dolgába. Annyit azért elmondott nekem, mikor átadtam a csekket, hogy neki oda vissza mindegy a mazochizmus, vagyis azt is vállalja, hogy öt verjék. Már csak azt kell kipuhatolnom, hogy a feleségem hogy viszonyulna egy oda - vissza fájdalmas kapcsolathoz, és ha kedve van hozzá, azt is végignézem. Legalább az a féltékenység, ami a születésnapja éjszakáján égetett, gyűlöletté válik, és minden ütésében az én erőmet, az én dühömet érzem, mert mit érdemel az a fickó, aki az én drága, senkihez nem fogható feleségemnek olyan kéjt képes adni, amilyet én - bárdolatlan tudatlanságom miatt, soha. Legalább verje le rajta ö, az én megaláztatásomat. Hátha akkor ki tudok lépni a bűvkörből és úgy nézek rájuk, hogy én is átélem, amit ők, ha nem is akkora hévvel, olyan döbbenetes erővel, olyan padlóra döntő, vad bujasággal, de csodálatos kéjérzéssel. Már amikor látom, hogy indul a mindig zárva tartott szekrénykéje felé, és - tenyerébe csapva - sorra próbálgatja, az évek során összegyűlt korbácsokat, melyiket adja partnere kezébe... elfog a reszketés... a minden porcikámat lázba hozó vágy, amelyet csak úgy vagyok képes kielégíteni, hogy elbűvölve nézem őket, gyönyörködöm a buja csatározásban, amelynek mindig hálás mosoly, csók, simogatás, teljes kielégülés a vége. Sokszor hallottam, és tudom is, hogy nem vagyunk egyformák, mi emberek, de gondolták volna, hogy ennyire nem?!