014./     Vigyük el a balhét

     Ha az ember komoly tanulmányokat is olvas a szexről, szinte elképed: mennyit tudunk mi emberek beszélni arról, amiről fogalmunk sincs. Talán arról még többet, mint amivel tisztában vagyunk, hiszen amíg találgatni lehet, amíg nem csiszolódnak egymáshoz a vélemények, mindig van, ami vitát váltson ki, amivel túl lehet beszélni a másikat, vagyis amit csak ugatunk, amiről fogalmunk sincs: arról bizonykodunk. Egy megbízható statisztika szerint a nők 8o százaléka anélkül hal meg, hogy orgazmusa lett volna, miközben nyolcvan évig él, szül hat gyereket és engedelmesen aláveti magát házastársi kötelezettségének. A férfi egész más tészta, ő mindig kielégül, hiszen ha nem így lenne, - amilyen lusta egyik másik - harmadszorra hozzá se fogna, a hódításhoz meg pláne nem. Mindezeket előre bocsátva hadd merjem kimondani: a nők örömtelen életének a férfiak szexuális analfabétizmusa az oka. Most nem arra gondolok, hogy valamennyi fickónak dörzsölt kéjencnek kellene lennie, de hogy csak egy példát mondjak: menjenek be egy üzletbe és kérjenek valamit a férfi eladótól, aztán figyeljenek. Van amelyik előkapja, odalöki, van aki úgy nyúl az áruért, mint a pap a szentségért, és olyan kecsesen, annyi gyengédséggel képes kelletni, - szinte szótlanul - hogy az felér egy dicshimnusszal. Körülbelül ilyen különbségek vannak a férfiak szexuális ismeretében. Mindent tanulni kell, hiába mondják, hogy a szerelmet nem lehet erőltetni, a vonzalmat valóban nem, a vágy is magától támad, na, de a szeretkezést, a szexet, azt hogy a másiknak jobb legyen mint nekünk - mert ez a lényeg - hiszen, ha neki mesés élményt nyújtunk, mi sem maradunk hoppon. De ki tanítsa meg szegény fiukat? Ugyan úgy egymás fülébe pusmogva cserélik ki fülledt híreiket, mint a lányok, csak ők még nyakon is öntik egy jó adag dicsekvéssel a semmit. Melyik fiú meri bevallani, ha már túl jutott az első kapcsolatán, ha rossz volt, és utána úgy gondolta: soha többet, mert a partnere semmibe vette, kiszedte volna minden erejét, vagy addig kérette magát, amíg aktualitását vesztette a dolog, miközben ő a bejáratnál, haptákban, bebocsátásra várva állt, mint Bálám szamara. Valljuk be: mi vagyunk, vagy legalábbis mi is, okai vagyunk a férfiak egyre nagyobb méreteket öltő impotenciájának. Mert rendben lenne, ha csak rolóhúzás körül kezdenének ritkulni a gerjedelmeik, de amikor gyönyörű fiatal fiuk nem tudnak mit kezdeni magukkal, mert nincs bennük aktivitás, gerjedelem, és képességük a nullával egyenlő, s ha mégis megmozdul néha a "szívük" gyávák porondra lépni vele, vagyis a vágyuk kézen - közön elfolyik. Pedig nem égtek ki, nem vitték túlzásba, és fizikailag egészségesek. Az első benyomás: mondjuk sokszor, amikor ismerkedünk, de hogy mennyire fontos a szexben is az első emlék, az első alkalom, milyen sok remény, szorongás előzi meg, arról mindenki hallgat. A férfiak adják a nagyfiút, miközben izzad a tenyerük, remeg a térdük, és ha az első nő tapasztalt, a rámenősségével blokkolja le őket, ha ugyanolyan mulya mint ők, akkor utána arra gondolnak: ennyi örömet egyedül is elérhettem volna, sőt... Hol van már az a régi szép világ, amikor a házasok csak a nászéjszakán feküdtek egymás karjába, és nemcsak egyetlen éj, hanem több nap állt rendelkezésükre, hogy megismerjék a méz izét. A rohanás világát éljük, a sok feszültséget mindenki hazaviszi, vagy éppen a randijára, ahonnan vagy tovább kell rohannia, és folyton az óráját nézi, közben, vagy jelez a telefonja, mert anélkül még dugni sem indul, hátha éppen akkor mulaszt el egy oltári üzletet. Persze, hogy a nőkben is van hiba. Nem vigasztalják a tehetetlent, inkább elhúzzák a szájukat, vagy egyenesen gúnyosak, pedig csak az a férfi tudja a nőt boldogítani, aki mestere a szexnek, és önmagának árt az a nő, aki nem működik együtt a partnerével. Minden marhaságról tud beszélgetni egy házaspár: hányas cipő kell a gyereknek, miért nem reggel mosogatsz, kit hívj meg a legközelebbi partira, ki miért undok, és sorolhatnám, csak egy valamit képtelenek kitárgyalni, vagy legalábbis szóbahozni: a házaséletüket. Ismerek olyan házaspárt, aki csak egymásra fordul, és se szó se hang, már túl is vannak a dolgon. Arra egyikük sem gondol, hogy meg kellene kérdezni közben: jó így, próbáljuk máképp, szólj, ha olyat érzel, amit még soha, húzzam el még az orgazmusig az időt, vagy már most mindent bele, de várj meg, mert egyszerre sokkal istenibb érzés, így, most mindent bele, és egyebek. Ezek éppen olyan szavak, mint amiket jelentéktelen ügyeinkhez használunk, de van bennünk valami átkozott szemérmesség, ami görcsöt köt a hangszálainkra, - közben. A nőt meg lehet érteni, hiszen aki beadja a férjnek, hogy ő volt az első, az nem taníthat, nem irányíthat, mert azonnal azt kapja: kitől tanultad? A férfiak zöme azt hiszi, hogy valamikor jó dolguk volt a fiuknak, mert az apjuk elvitte őket a bordélyba, befizette a legrafináltabb nőhöz, akitől professzorként jöttek ki. Akkor sem volt igaz, ma meg pláne nem az, hiszen ott is felgyorsultak az események, és felhígult a szolgáltató kínálat. Ki merem jelenteni, hogy mi, akik tisztességes asszonyoknak tartjuk magunkat, kényszerítjük az urunkat, szeretőnket, hogy próbára tegye magát, végső kétségbeesésében benyisson oda, mert ott tudja, hogy fizet, tehát nem tesznek rá megjegyzéseket, ott azt kapja, amit kér. De otthon miért nem kér? Hiszen otthon az állna rendelkezésére, aki szereti, akihez öt is kellemes érzések fűzik, és csak rajta múlik, hogy a házastársi ölelések, ne élő testen történő önkielégítések legyenek, mint amilyenekhez a kupiban hozzájuthat, és ami után lehet, hogy megkönnyebbül, de undora támad, és nem marad benne napokig tartó kellemes érzés. Azért, nem kér, mert nincs választék, mi nem súgunk a fülébe választható kínálatot, mint szexverebeink.

     Aki vizet prédikál, ne igyon bort, tartja a mondás, és ez rám is vonatkozik, tehát önkritikát gyakorolok: miközben az őszinteség hiányáról, a rosszul felfogott szeméremérzet káros voltáról prédikálok, nem voltam csontig őszinte. Harminc évig éltem házasságban, azt hiszem a férjem sosem csalt meg, de ugyanúgy végzett önkielégítést, mint én, mert olyan kevés időnk volt az együttlétre, és olyan sok a zavaró körülmény, hogy néha csak kétkezesre jött össze az orgazmusunk, persze egymástól függetlenül. Tetézte az akadályokat, a külön hálószoba, de mikor a gyerekek jöttek, kiköltöztem tőle, hogy legalább neki legyen nyugalma. Képzeljék el, amikor az ember tudja, hogy illene már bemenni, vagy neki kell megállnia az ajtóban, mint egy énekes koldusnak, és rimánkodó tekintettel sugallni: ideje lenne már egy muszáj ölelésnek, vagyis néha - néha engedelmes bárányként beimádkoztuk magunkat egymáshoz. Ha jól emlékszem a harminc év alatt - szeretkezés közben, csak két megnyilvánulásom volt: amikor a minisszionárius figura elhúzódott, odasúgtam neki: most hátulról, aztán amikor összepasszolódtunk abban a pozitúrában, a lelkére kötöttem, de ne fejezd be így! Várj vele! Kész passz! A hátulról figurában vagy sikerült kitartania, vagy nem. Ha igen akkor visszakászálódtunk az alaphelyzetbe, és befejeztük a dolgot, de egy biztos: nekem kétszer olyan hosszú orgazmusra volt igényem, még ha egyszerre kezdtük is, mint neki, vagyis ritkán jött össze olyan oltári kéjérzet, mintha önkielégítést végeztem volna, tudván, érezvén, hogy mit kell tennem, milyen tempóban, és meddig. De nem ez a lényeg. A két felhívás keringőre: főleg a szerelmem, a gyengédségem jele volt. Utáltam az állatfigurát, nem volt jó, semmi élvezetet nem okozott, de mert először úgy vettem észre, hogy felcsillan a párom szeme, mikor a kedvébe akartam járni, néha bedobtam az ötletet, és - most kapaszkodjanak meg: harminc év múlva - válás előtt - a fejemhez vágta: mert te még szeretkezés közben is egrecéroztattál, mindig az történt, ami te akartál, mit érdekelt téged, hogy nekem csak fekve jó! Kényszerítettél, hogy meghágjalak! Harminc év alatt nem volt időnk, hogy megbeszéljük, így jó, így nem jó, nyugodt körülményeket teremtsünk, és gyakoroljunk, mint a táncosok. Dolgozzunk ki új figurákat, jöjjünk rá, mi a legjobb. Bezzeg az utcanők, akik a selejtvágyakon, azt is mondhatnám vágymoslékon élnek, felvonultatják ajánlkozásukban a legelképesztőbb dolgokat, és az urak, a mi férjeink, tudnak, mernek rendelni, a legmocskosabb figurát sem restellik, pedig ha egyszer otthon is elkezdenének beszélni, olyan természetesen mintha az időjárásról lenne szó?! Te jó ég?!