015./ Mindenre van vevő
Senki nem tehet arról, milyennek születik. Nem lehet eldönteni ki a szerencsésebb szerencsétlen, aki szemlátomást fogyatékos, vagy aki belül az. Én az utóbbiak közé tartozom, de tíz éves koromig fogalmam sem volt róla, hogy kevesebb vagyok, mint a többi fiú, vagy legalábbis nem olyan. A sok orvosi vizsgálat eredménye, vagy inkább következtetése az lett, hogy a nemiségem fejletlensége miatt, nem számíthatok tartalmas férfiéletre, de a tudomány fejlődik, és ki tudja, mit hoz a holnap. Az egyik herém valahol a medencémben maradt, a másik leszállt, de pár év múlva ki kellett venni, mert csak bajt okozott volna. Ha nem is néztem ki lompos fiúnak, de végül is az voltam, mert a heréken kívül mindenem fejlődött, ahogy kellett. Mint minden ember, aki valamelyik részével nincs megelégedve, én is hanyagoltam azt, ami derékon alul van, ugy tettem, mintha nem érdekelne, illetve nem is érdekelt, hiszen sosem éreztem nemi ingert, nem forrt fel a vérem, ha szexről folyt a szó, és érdektelenül hallgattam a fiuk meséit, esetlen próbálkozásaikról. Voltak még ötleteik a dokiknak: azt mondták érdemes volna lehozni a hasból az ép herét, hátha, de nem mentem bele. Annyi zűrt okozott a fiuknak a szex, hogy nem akartam beállni a sorba csak azért, mert csodára várok, ami vagy eljön, vagy nem. Néha elkaptam egy-két dicsekvő mondatot: olyan kemény volt, hogy falat törhettem volna vele, mondta az egyik ifjú, ami egy kicsit meglepett, mert én csak akkor éreztem némi állagváltozást az enyémnél, ha pillanatok választottak el a, nagyon kell pisilni helyzettől. A szüleim mindent elkövettek volna, hogy később ne tehessek nekik szemrehányást használhatatlanságom miatt, de bennem nem volt kíváncsiság, ugy volt jó, ahogy volt. A lányok körüldongtak, mert jól néztem ki, sportoltam, jól tanultam, és nem egy olyan fruska akadt, akinek éppen az jött be, hogy nem voltam rámenős, nem akartam mindjárt, azt. Ám, amikor hónapok múlva sem akartam, akkor már kezdtek lekopni, de szerencsére én is elkerültem a városból, egyetemre mentem. Eleinte a szüleim azt akarták, hogy pap legyek, amit nem nagyon értettem. Milyen pap az, aki csak akkor képes megtartani szüzességi fogadalmát, ha amúgy is tehetetlen. Tudtam, hogy a szeretet mondatja velük, mert nem akarták, hogy valaha is kisebbségi érzésem legyen, hogy nem alapíthatok családot, nem lehetnek gyermekeim, és egyebek. Mivel a hitet mindig egyszemélyes tudománynak tartottam, vagyis úgy éreztem, csak az önmagamba vetett hit boldogíthat, a papi pályát elvetettem. Húsz éves korában az embert még nem nagyon érdekli a családalapítás, így nem foglalkoztam későbbi életemmel, de mert ilyen különös módon csapott meg a tudomány szele: orvos akartam lenni. Nem is gondoltam arra, hogy a tudósoknál természetesebb, hogy agglegények maradnak, de valahol tudat alatt az is benne volt a választásomban. A családban nem volt orvos, és nagy akarással fogtam hozzá, hogy megalapítsak egy dinasztiát. Akkor kaptam igazán észbe. Milyen dinasztiát? Akinek nem lehet gyereke, attól senki nem örökölheti a foglalkozását, a fizikai adottságát, meg pláne nem, hál istennek, de még akkor sem adtam búnak a fejem. Majd lesz valahogy. Titkon abban reménykedtem, hogy annyi szó esik a frigid nőkről, hátha kifogok egy olyat, akinek semmit nem jelent a szex, és békében élhetünk egymás mellett, a többit majd meglátjuk.
Az egyetemi éveimre mindig édes nyugalommal emlékszem vissza. A tanulást nem zavarták szívzűrök, ha elkívánkoztam a könyvek mellől, akkor a szakmai gyakorlat, vagy egy kedves baráti kör vonzott, vagyis független, elégedett ember voltam. Sok dicsekvést hallottam a barátoktól szerelmi kalandokról, de akadt olyan is, aki siránkozott: nem kell a nőknek, vagy hamar ráunnak, valami baj lehet vele. Örültem, hogy nekem ilyen gondjaim nincsenek. Talán, mert a sors megvonta tőlem a nemzés tehetségét, vagy, mert tudtam, hogy sosem lehet gyermekem, amikor szakosodnom kellett, a gyermekgyógyászatot választottam. A szüleimhez hazajártam, anyám sosem kérdezte meg, miért megyek mindig egyedül, mikor nézek már szét a lányok között. Tudtam, hogy tudja: sosem leszek apa, vagy boldog férj.
Tíz éve dolgoztam már gyermekgyógyászként, amikor új nővérke került az osztályra. Átlagon felüli szépségével megkaphatott volna bárkit, aki olyasmire adja a fejét, de csak panaszkodást hallottam vele kapcsolatban. Mit képzel ez a nőci? Igaz, jól néz ki, a munkájára is büszke lehet, de olyan magasan hordja az orrát, hogy még egy professzor sem érheti fel. Kedves, barátságos, szolgálatkész, amíg munkakapcsolatnak néz ki a dolog, de mihelyt a lovag kényesebb területre merészkedne, olyan eréllyel adja ki az útját, hogy porig alázza a próbálkozót. Már akiben van némi büszkeség. Elnevezték vasszűznek, férfigyűlölőnek, mindennek, csak fehérmájúnak nem. Én úgy közeledtem hozzá, mint a többi nővérhez, vagyis ahogy a munka megkívánta. Tisztelettudó volt, pontosan dolgozott, vagyis egyre inkább elnyerte a becsülésem. Egyszer megkérdezte nem mennék-e el, vele hangversenyre. Vett két jegyet, mert úgy volt, hogy a barátnőjével mennek, de valami közbejött. Belepirultam a meghívásba, és csak annyit tudtam kinyögni: boldogan, ha előtte, vagy utána velem vacsorázik. Amint kimondtam máris megbántam, hiszen ha a szexgúnárokat, a hódítás művészeit lerázta, mit akarok én, akinek olyan híre van, hogy valaki elrabolhatta a szívem, mert ha rám mászna egy nő, az alól is kikászálódnék.
A hangverseny szép volt, a vacsora finom, s egyre jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe. Megkérdeztem hazavihetem-e? Azt mondta, megköszöni, de kedve volna még beszélgetni, és ha nálam senkit nem zavarna, feljönne hozzám, egy italra. Majd elájultam. Ez az a vasszűz? Ennek nem kellenek a kurafik, a jobbnál, jobbképű kanok? Mit kezdjek vele én, aki még sosem voltam nővel, aki csak könyvből ismeri az orgazmust, aki csak a szívével tud szeretni, vagy tudna, de eddig nem sikerült beleszerelmesednem senkibe. Igyekeztem higgadt maradni, és egyszer csak ott voltunk nálam. Akkor már elég szépen laktam, takarítónőm is volt, vagyis tetszett neki az otthonom. Kezdeti zavarom lassan elszállt, töltöttem egy italt, egy darabig hallgattunk, de aztán megszólalt, és a Niagara zuhatag sem hullik alá áradóbban, ahogy belőle dőltek a szavak. Soha hátborzongatóbb vallomást. Úgy beszélt, mintha a gyóntatópapja, a legjobb barátja, vagy a lélekbúvárja előtt ülne, és biztos benne, hogy akinek kiönti a lelkét, érdemes rá, megértést, enyhet remélhet tőle.
- Nálam boldogtalanabb ember kevés van, s ami még szomorúbbá teszi a dolgot, az apám tette tönkre az életem, vette el tőlem a boldogság igényét, ölte meg bennem a nőt. Nyolc éves voltam, amikor anyám meghalt, és alig pár napra rá, apám bebujt az ágyamba, mert sírtam a mama után. Eleinte vigasztalásnak, babusgatásnak vélhettem, amit csinált, de pár hét alatt elmerészkedett a végletekig. Amíg gyermektestemen kéjelgett, be nem állt a szája. Most már csak én vagyok neked, ugye nem akarod, hogy gonosz mostohát hozzak a házhoz? Jól megleszünk mi egymással, ne félj. Senki nem szerethet nálam jobban, és mondta, duruzsolt, simogatott, csókolgatott, éveken át. Tizenhat éves koromban már szinte természetes volt, hogy együtt alszunk, hogy úgy élünk, mint egy házaspár, és ha valamit javára lehet írni, az az elővigyázatosság volt, mert odafigyelt, nehogy teherbe essek. Ma már tudom, hogy azt sem az én érdekemben tette, de tudta mi várna rá, ha fény derülne üzelmeire. Nem nagyon engedett sehova, azt mondta érettségiig a tanulás az első, aztán jöhet a diszkó, a randik, vagy amit akarok. Érettségi után kerülgetni kezdtek a fiuk, és valami visított bennem, hogy fogadjam el a hódolatukat, hogy az az élet becsületes útja, ha a lány és egy nekirendelt, idegen fiú kerül össze. Hallgattam, nem akartam apámnak rosszat, de egyre erősebb lett bennem a mindenáron menekülni akarás. Aztán az első fiú, megpróbált a kocsija hátsó ülésén leteperni. Irtózattal löktem le magamról. Hát ez is azt akarja, amit apám, minden férfi csak azt akarja, hogy megalázzon, hogy tárgyként használjon, hogy tulajdonának tekintsen? Attól kezdve apám elől is menekültem. Könyörgött, ígért fű fát, majd beleegyezett, hogy kivesz nekem egy lakást, ha nem akarok vele egy fedél alatt maradni, de ígérjem meg, hogy átgondolom mégegyszer a kettőnk ügyét. A kettőnk ügyét, ami nem lehetett volna más, minthogy én feljelentem, s őt lecsukják, én élek a szégyenemmel világgá futva, vagy a régi helyen, boldogtalanul. Inkább eljöttem a városból. Nővérnek tanultam, és csak a gyerekek mellett érzem magam igazán boldognak, vagyis nőnek. Ha egy férfi ki akar kezdeni velem, görcsberándul minden porcikám, legszívesebben visítanék, és még azt sem tartom elképzelhetőnek, hogy valaha olyan férfit találjak, akinek az érintésébe, a csókjába nem borzadok bele… Hát nem csodálatos az élet? Sosem hittem hogy párom akadhat, és tálcán kínált fel a sors egy csodálatos, de sérült lelkű, a szexualitásból kiábrándult nőt, aki aznap a vállamra borulva aludt el. Soha olyan boldog éjszakát. Reggel, ahogy rám mosolygott, még szebb volt, mint mielőtt elaludt, hiszen olyan tehertől szabadult azzal, hogy megosztotta velem a titkát, ami megnyomorította egész érzelmi életét. Azt kérdezte, nem akarom-e őt birtokba venni, nem teszek-e ellenére, mert ha kibírom, ő lesz a legboldogabb ember a földön, ha mellettem, maradhat, ha mentsvárának érezhet. Én sem hallgathattam. Ő volt az első, akinek kiöntöttem a lelkem. Olyan kétségek, gyötrelmek törtek fel belőlem, amiről magam sem hittem volna, hogy vannak. Egy hét múlva megcsókolt. Fura volt, hogy a szám kapott az érintésén, és vágyat éreztem, hogy visszacsókoljam, hogy magamhoz szorítsam, ne engedjem el soha többé. Talán orvosilag is megmagyarázhatatlan, de a szám teljes értékű vágyközvetítő, gyönyörkút. Imádok csókolózni, és nem hiszem, hogy nagyobb kéjt élhetnék át tettrekész férfiként, mint amit az ajkaimmal adok és kapok. Húsz éve élünk együtt. Neki pár év múlva feltámadt a gyönyör utáni vágya, és bennem is kiteljesedett a nemtelen szerelem. Szeretkezéseink sosem mehettek el a beteljesedésig, de aki igazán szeret, akinek nagyon fontos, akit ölel, annak az is gyönyörűség, ha bármi áron orgazmust adhat annak, akiért meghalni is képes lenne. Az életem kiteljesedett, amikor egy leányanya ikreket szült, és otthagyta a kórházban. Akkor már tudtuk, hogy a feleségem sosem szülhet, a korai szexuális igénybevételtől női szervei elsatnyultak, s még a mesterséges megtermékenyítésben sem bízhatott. Nem kellett megbeszélnünk, mindketten rábólintottunk, hiszen ha már vérszerinti apa nem lehetek, úgy kell elfogadnunk az áldást, a sorstól, ahogy méltónak tart bennünket rá. A két fiú megsokszorozta örömünket, és ma már nem is gondolok rá: mi lett volna, ha nem nyugszom bele a tehetetlenségembe, ha egyik műtétet a másik után kérem, ha mindenáron változtatni akarok azon, amit a sors rám mért. Így jó, ahogy van, mert ha fickós férfi lettem volna, engem sem enged közel magához az egyetlen asszony, akinek a kezébe, a sors, a boldogságom lerakta.