Apaság
Nem hiszem, hogy
ismertek volna nálam boldogabb apát. Én nemcsak a szivemmel, de minden erömmel
szerettem a kislányaimat. Fürösztöttem, tisztába tettem, felkeltem hozzájuk, ha
éjjel sirtak és virrasztottam mellettük, szivszakadásig ható fájdalommal, vagy
együttérzéssel, ha betegek voltak. A két kislány ragaszkodott hozzám, hiszen a
gyerek még öszinte: nem az eszével, a szivével szeret. Furcsa dolog, hogy bár
az - anyjukért veszködtem - amikor szinte váratlanul beleegyezett, hogy
feleségül jön hozzám - , de mihelyt megszületett a
lányunk, ö második helyre szorult, akárcsak sok férfitársam szerint - ö a
feleségénél. Hogy szeretkezésnek nem nevezhetö gyötrelmeink megritkultak, hogy
- ha a másik szobában mozdult a gyerek, már nem tudtam odafigyelni a párom
bibelödésére, vagyis az általa nyujtandó gyönyörre - ,
az éppoly természetes volt, mint az esetek többségében: forditva. Gyönyör?! Én sosem éreztem magam férfinak. Nekem a lányom mosolya
mindig nagyobb gyönyörüséget okozott, mint az anyja gyötrése, - mert a mi
szeretkezésünk inkább hasonlitott egy tehetetlen him megeröszakolására mint egy
- mindent bele - , buja szexörületre. A feleségem, egy
darabig próbálkozott, aztán már csak tisztességböl fordult néha felém, hogy
izgalomba hozzon a csókjával, a simogató, markolászó kezével. Hogy nem sokat
érek, - mint férfi - azzal már kamasz koromtól
tisztában voltam. Más a férfi, más a nöi, és megint más a hormonzavaros emberi
test formája. Nekem hormonzavarom lehetett, amit soha nem akartam kivizsgáltatni,
mert azt tartottam - mint a legtöbb hozzám hasonló sorsu, - hogy a biztos
rossznál, a reménykedö bizonytalanság is jobb.
Amikor a barátaim a
kalandjaikkal hivalkodtak, én szemérmesen hallgattam, vagy ugy tettem, mint
akinek mindaz semmi, mert nekem sokkal keményebb élményekben volt részem. Talán
a szégyen miatt burkolóztam titokzatosságba, és valahányszor rám került volna a
mesélés sora, kitalált történetet adtam elö, jó zaftosakat, hogy elképesszem
öket. Egyszer elmentem egy hivatásos növel, aki az utcán szólitott le. Azt
mondtam nem számit meddig tart, mibe kerül, csak csiholjon ki belölem némi -
nemi örömet, mert ha nem: nem is igazi mestere annak, amit csinál.
Mindent megtett. Nem maradt a testemen hely, nem volt olyan rafinéria, amit be
ne vetett volna, sanyargatott, simogatott, becézett, ronda szavakkal próbált
izgalomba hozni, de órák mulva feladta. - Te nem vagy férfi, kiscicám! Kár
érted, az arcod kedves, a lelked nyitott, jól járt volna veled egy asszony, de
igy sem kell elkámpicsorodnod: nem minden nönek fontos a szex, van aki ugy kivánja, mint a hátára egy pupot, és ha... azt az egyet megleled, boldog is lehetsz.
Kegyetlen szavak
voltak, de öszinték, és barátként bucsuztunk el. Azt mondta, ha csak egy kicsit
is jó volt nekem, amit velem müvelt, bármikor mehetek hozzá. Nem mentem többé,
mert végig ott feszült bennem a bizonyosság, hogy ugyis hiába, hiszen akkorra
már kipróbáltam mindenféle önkielégitést, amit a fiuktól hallottam, de sehol
semmi. Nálunk otthon tabu volt a szexualitás, a szüleim egyetlen kétértelmü
szót sem ejtettek volna ki. Amikor a katonai szolgálatra is alkalmatlannak
találtak, csak annyit mondtak:kár, hogy nem
kényszeritettek kisebb koromban ludtalpbetét viselésére. Én tudtam
hogy nem a ludtalpam miatt szuperáltak ki, de igazuk volt: ami a testben van,
titok és miért kellene világgá kiáltani, hogy férfinak annyit sem érek, mint
egy karonülö baba. Mégsem maradtam magamra, mégis rámtalált a boldogság.
A feleségem ott
dolgozott a gyárban ahol én. Szalag mellett ült, én pedig szállitottam nekik az
alkatrészeket. Sosem fogyhatott el semmi, én feleltem érte. Nem foglalkoztam
egyetlen lánnyal sem, ezért velem könnyen viccelhettek, meg azért is, mert
tunya testem ide vagy oda, az eszem vágott, mint a borotva, és a humoromért oda
volt mindenki. A feleségemet akkor néztem meg elöször jobban, amikor letéve elé
az alkatrészeket, odasugta: nem akarsz moziba jönni, ma este? Szinte kiment a
lábamból minden erö. Nem tudtam heccelödik - e, vagy
komolyan gondolja. Ránéztem és láttam hogy nem viccel,
meg azt is, milyen szép. Jó, hogy addig nem jutott eszembe jobban szemügyre
venni, mert mi értelme, ha az ember csak azért nézi meg azt
ami szép, hogy veszködjön érte, miközben tudja: ugysem lehet az övé.
Belepirultam, ahogy igent mondtam, és fél órával elöbb ott toporogtam a
mozinál. A legjobb ruhámat vettem fel, mégis olyan lámpalázam volt, mint egy
elsö randevusnak, pedig elsö randevum már akadt egy pár...
második annál kevesebb. A lányok egyre szabadosabbakká
váltak, akadt olyan is, akit, - ha az elsö alkalommal nem csókoltam meg - , felhuzta az orrát: mi van, nem tetszem? De az sem volt ritka aki azt kérte: menjünk hátra a kocsiba, mert dugni
akar egy jót. Ilyen nagydarab fickóval, még ugysem csinálta
és igaz, hogy azt mondják: kis ember nagy bottal jár, ö kiváncsi egy nagyéra
is. Arra ugyan lehetett, mert sosem látta meg. Ha férfivágy nem is, de
szemérem, vagy inkább restellkedés volt bennem és nem adtam ki magam. A
feleségem módszeresen hóditott meg. Nem a szivemet, mert azt akkor, abban a
percben rabul ejtette, amikor azt kérdezte: nem akarok-e moziba menni, hanem a örök álomra itélt férfitestemet, minden idegszálamat
amellyel - ha a kéjt nem is - , de az érintést, az ujja simitását éreztem és
beleborzongtam a ténybe: selejtesen is kellek neki. Nem rontott ajtóstól a
házba. Hagyta, hogy én hajoljak a szája felé, nem esett nekem, mint a többiek
és ez adott egy kis önbizalmat, hiszen választhattam...
és kellettem. Lehet, hogy csak az áramütésszerü érzés
tette, amelyet észvesztö csókja okozott, de mintha pislákolt volna bennem némi
férfierö. Orákig csókolóztunk. Láttam, hogy nagyon megviseli a beteljesülés
hiánya, és sajnáltam. Ösztönösen simitottam rá a tenyerem a melleire, majd
lejjebb csusztatva kezemet, a mennyekbe repitettem. Ö mondta igy, miközben
dicsért. Neki örömet, nekem reményt adott a bugó hang, a rángatozó, kéjtöl
vonagló test látványa, s attól kezdve, próbáltam neki minél több csodálatos
percet szerezni, annál is inkább, mert nekem sem esett rosszul a dolog. Akkor
már tudtam hogy nincs remény, sohasem leszek igazi
férfi, be kell érnem a boldogitással, abban kell rálelnem a saját gyönyörömre
is. Büszkévé tett, hogy annyira kiván olyan jólesik neki, amit müvelek vele,
hinni kezdtem, hogy - ha létezik nö, aki hatni tud rám - ,
csak ö lehet, de nem lovaltam bele magam a reménykedésbe. Volt már némi
fogalmam arról, hogy a nök nem érik be annyival. Aztán egy csókcsata kellös
közepén, amikor a harmadik orgazmusából magához tért, kezelésbe vett. Szinte
moccanni sem mertem. - Ereszd el magad. Hagyd hogy
tegyem amit te, velem. Meglátod legalább olyan jó lesz, mint nekem!. Hagytam, és ö csinálta, amit a
hivatásos, de - mert szivem minden csepp vérével oda voltam érte - , elhitettem
magammal, hogy nemcsak magába kényszeritett, hanem valóban férfinak érez... és egy hónappal a mozibahivás után, feleségül vettem. Nem
kérte, de türelmesen - majdhogynem mód - szeresen - rávezetett: ugy kell
lennie. Mint késöbb kiderült nem sokáig halaszthattuk volna, a dolgot, mert -
az alig pár hetes csókcsatározás, és az ilyen - olyan szárnypróbálgatásom, nem
múlt el következmény nélkül.
Áldott állapotba került
nöt, még nem kiméltek, nem imádtak ugy, mint én öt. Szinte a széltöl is óvtam -
nem akartam, hogy dolgozni járjon, de csak abba ment bele, hogy egy müszakra kérje
magát. Ellentétes idöben jártunk be, remekül birta, mindig vidáman, mosolygósan
jött haza, vagy finom étellel várt, ha éppen otthon volt, amikor végeztem. Én
voltam a világ legboldogabb embere. Hát még, amikor - alig hét hónapra
megszületett az elsö tündéri szépségü lányom. Aztán eltelt két év, és ujra
apának érezhettem magam. Nem gyöztem hálát adni istennek, hiszen az enyémnél
kedvesebb asszonyt és szebb kislányt, - teljes értéküként - sokáig válogatva,
sem találhattam volna. Alig volt négy hónapos a második lányom, amikor a
feleségem rávett, hogy jobb helyük lesz a gyári bölcsödében. A világért sem
mondtam volna ellent neki, pedig tudtam: ott korántsem kapnak majd annyi
szeretet, mint tölünk, a szüleiktöl. Reggelente én vittem a kicsiket, miután megetettem biliztettem öket, és mindenüket rendbe tettem. A
feleségem - vagy még aludt, mert este késön jött haza a müszakból - , vagy már elment mert délelöttös volt.
Talán tapasztalatból is
tudják: az elégedett ember nem figyel másra, el van telve saját boldogságával.
Igy voltam én is. Ha a szomszédokkal más a viszonyom, ha nem szántak volna a
munkatársaim, talán nem a feleségemtöl hallom a világ legkegyetlenebb mondatát,
amely keményebb volt egy lórugásnál, és azt hittem sosem leszek képes felfogni,
s föleg beletörödni.
- A két lány nem a
tied, el akarok válni, mert az apjuk már feleségül vehet. Meghalt az a
boszorkány anyja, aki rabjaként tartotta! Elöször nem értettem. Méghogy a
gyerekek nem az enyémek? Hát kiéi lennének, amikor én fürösztöttem, pelenkáztam
öket, én fogtam párnás kis kacsóikat, amikor ülni, járni tanultak, nekem
mondták elöször: papa, én etettem öket, meséltem nekik, és reszkettem értük, ha
betegek voltak. Mi más az apaság értelme, ha nem ez? A nemzés ma már
gyerekjáték, de régen sem volt nagy fáradtság, sokak szerint a gyermekáldás
legelviselhetöbb pillanata, mert élvezettel jár, vagy undort kelt, de az évek
során megélt gondoskodó szeretet, a nyakunkat átkaroló, vékonyka kezek, a ránk
mosolygó szemek, és a jöttünkön kacagó szájacskák jelentik az apaság igazi
értelmét. Ugy sirtam, akár egy gyerek. Nem is voltam más, mint egy naiv,
félrevezethetö kölyök, aki egy morzsányi szeretetért, reménységért az életét is
odaadta volna azoknak, akikért rajong. És én a feleségemet is szerettem.
- A lányok apja a
müvezetö! - mondta. - Nem igaz, hogy nem vettél észre semmit. Hálásak vagyunk
azért, amit tettél, de vége a bujkálásnak, nemcsak elöled, az anyja elöl is.
Megkönyörült rajtam a halál! Zsarolta a fiát: azt monda, ha elhagyja, ha
asszonyt visz a házhoz megöli magát.
Könyörgésre fogtam: és
a gyerekek? Nekik én jelentem az apjukat! Azt a fickót látták egyáltalán? Az
ölébe vette valamelyiküket is? Tudja mi az a pelenka, az éjszakai felsirás, a
láztól forró test, a gügyögö gyermekszó?
- Majd megszokja! Nem
lesz könnyü neki, mert eddig öt dédelgették, de a gyerekek még elég kicsik
ahhoz, hogy ne viselje meg öket a váltás!
Váltás?! Öt - , és hét éves kislánynak az
apacsere, mint váltás?! Nem is tudom mi ütött belém. A becsapottság ment az
agyamra, vagy annak tudata, hogy egyetlen perc alatt mindenem elveszett, amit
persze nem az anyagiakra értettem, hiszen azt - amig él az ember - szerezhet,
de a gyerekek, a drága, gyönyörü kislányaim, akik csilingelö hangjukon minden
örömükkel, bánatukkal hozzám futottak, tölem vártak segitséget - ki tudja?! Tény hogy ütni kezdtem a feleségemet. Talán ha meg nem
látom a nagyobbik lányom rémült tekintetét, addig verem amig élet van benne. De
elrestelltem magam, és a vért le sem törölve a kezemröl, kijöttem a házból. A házból amelyet én vettem a szüleim segitségével, amelyben a
legboldogabb embernek éreztem magam, és amelyben otthagytam egy félig agyonvert
galád nöszemélyt, meg két halálra ijedt, siró, értetlenül utánam bámuló
kakukkfiókát. A kisebbik utánam futott: Apu... gyere vissza... a mamának fáj...
Nem mentem vissza. Egy
hónapig apáméknál laktam. Oda kézbesitették az ügyvéd levelét a válóper
meginditásáról. A feleségem különös lelki és testi kegyetlenség miatt kérte a
házasság felbontását. Rendörségi feljelentést nem tett, de orvosi látleletet csináltatott. Ha akkor ott van mellettem, félö, hogy
ugyanazt teszem, mint amikor elment az eszem és - ma is szégyellem - ütöttem,
vertem. A tárgyalásra nem mentem el, de szabad kezet adtam az ügyvédemnek. Sok
tennivalóm ugy sem lett volna, elismertem a tettlegességet, a szomszédok
esetleges mellémállására pedig, - akik mindig csodálták az apaságomat, és a két
összezavart lelkü kislány esetleges választási lehetöségére ugysem
számithattam. Különbenis: minek nagydobra verni a fogyatékosságomat. A biróság
itéletbe foglalta: lemondok az apaságról, és beleegyezem, hogy a feleségem
leendö férje, a nevére vegye a lányokat. Fájt, hogy csak lopva leshettem rájuk,
de egy idö után feladtam. Látszólag... de legbelül ma is emészt a vágy utánuk. Nem is tudom, hogy
álltam volna talpra, ha nem adok fel egy hirdetést: "gyermekeit egyedül
nevelö asszonyt keresek, akinek nem fontos a szex". Nem is hinnék mennyi levelet kaptam, és bevallom, valahányukkal találkoztam. Nem
a nöt néztem, hanem a pulyákat. Legszivesebben magamhoz kötöm valamennyit, mert
a felnöttek aljas játékainak, ök a legnagyobb vesztesei. Ök, akik fenntartás
nélkül hisznek, szeretnek, aztán hirtelen fejreáll a világ. Hogy felnött
életükre miként hat ki példaképeik csetlése - botlása, arról sosem készült
statisztika, de tény, hogy nem véletlenül van annyi világgá ment,
talajvesztett, drogos fiatal. A félszárnyu családban felnövö srácok talán egy
fokkal jobb helyzetben vannak, mintha örökké egymást püfölö, gyülölködö
szüleikkel élnének, de legjobb lenne, a nyugodt otthon, az igazi szeretet, az
öszinte emberi érzések adta boldogság. Egy ötgyerekes özvegyet választottam, és
nem azért mert ö volt a legszebb. Hat évvel idösebb is
nálam, de igazi anyatipusnak láttam: nem is csalódtam. És a gyerekei?! Nem hiszem, hogy létezik nálam boldogabb apa a világon.
Még csak a kisebbek hivnak papának, de maguktól. Nem mondta nekik senki. Nagy
tisztesség ez annak, aki csak dolgozik értük, szereti öket, barátjukká akar
válni, ám a nemzésükhöz semmi köze. Vajon eldöl-e valaha: mi az apaság igazi
jelentése? Ki érezheti magát apának: aki nemzi, vagy aki "csak"
felneveli azt, aki apjának érzi. Dehát nem a szó: az érzések határozzák meg az
igazán mély, tiszta emberi kapcsolatokat... és én annak a két kislánynak - a szivem legmélyén - éppugy
apja vagyok, ahogy az akarok lenni az öt, elárvult fiókának is. Egy biztos: ha
ezerévig élnék sem tudnám megérteni azt a müvezetöt:
hogy volt képes más fészkébe rakni a tojásait, eltürni, hogy más veszködjék a
gyerekeivel, vagy a feleségemet; aki a két kislánnyal akarta bebiztositani
magának a szeretöjét - férjként - , mihelyt az anyja - ahogy ö mondta -
elhullik! És még valami: az asszonyom, az öt gyermekem anyja, boldogitani
szeretne. Elmentünk egy szexuológushoz aki protézist ajánlott. Azt mondta - nem
garantálja, az orgazmust, de hogy a feleségemet képes leszek boldogitani az
biztos, már pedig aki örömet adhat, az maga is
részesévé válik. Hogy kiábránditó? Hogy szánalmas a szexmankó? Kit érdekel, ha
az, akit boldogitani szeretnék, nem borzad töle, és váltig hiszi, hogy, az öröm
viszontérzés, és - ha nem is teljes értékü, de férfi lehetek, az ö igaz
szeretete, és becsülése által. Ki tudja?! Az élet
rövid, a boldogsághoz mindenkinek joga van, és ha nem galád módon szerzi meg,
miért ne törekedne rá az ember?!