Kényszerleszállás

Ki ne került volna már olyan helyzetbe, amiböl azt hitte nincs kiut, de olyan kalandja, amin én átestem, nem sok embernek lehetett. Minden ugy jött, mint a lavina. 38 éves voltam, amikor a feleségem, akiröl - tengersok munkámra figyelve - azt hittem boldog mellettem, hiszen mindent megadtam neki, amit pénzzel meg lehetett venni - , bejelentette hogy van valakije és válni akar. Hogy mit jelent egy válás - , különösen egy olyan férfi esetében, aki maga szerezte a vagyonát, de az együttélés ideje alatti gyarapodás mégis közös szerzeménynek számit, mert vakon megbizott az érzéseiben, és abban, hogy viszontszeretik, - vagyis nem kötött házassági szerzödést, - igaz, akkoriban még nem is nagyon lett volna mire - azt nem kell mondanom. Sosem szerettem a békétlenkedést, ezért, mi sem természetesebb, minthogy - ügyvédem tiltakozása ellenére - belementem a közös megegyezéssel történö válásba, ami egyenlö volt a padlóra kerülésemmel, de engem ne átkozzon senki, inkább röhögjön a markába, az a fészekrabló. Eleinte ugy szenvedtem, mint egy sebzett állat, de aztán beletörödtem: vigye! Miért legyen neki jobb, mint nekem volt? Már - már összecsaptak a fejem felett az érzéshullámok, mert a válás ténye, az hogy engem hagytak ott, hogy mindenem odalett, amit addig biztos pillérnek hittem, szinte letaglózott. Nem volt könnyü felhajtani annyi kölcsönt, amennyi kártéritést a feleségemnek megitéltek, - mert nem akartam, hogy bármi köze is legyen a céghez - amelyet akkor alapitottam, amikor öt még nem ismertem. Orvosbarátomnak köszönhetö hogy nem kaptam ideg - összeroppanást. Ö már tul volt egy váláson, vagyis saját börén tapasztalta milyen lelki megrázkódtatással jár a procedura, - pedig náluk - , ö volt a hibás. Amikor csak tehette velem volt, tanácsot adott, és rávett, egy olyan utra, amelynek nincs célja. - Utazz el valahova, ahol nem jártál, ahol még az emberek is mások, ahol nincs ez a profithajsza, és ahol azt is elfelejted, hogy valaha feleséged volt. Nem kell hosszu idö, hogy regenerálódj, de minden - képpen más környzetbe muszáj kerülnöd, különben elöbb - utóbb infakrktust kapsz, és vége a dalnak. Meglásd, ha most egy idöre kikerülsz ebböl a környezetböl - elötted az élet, hiszen még férfi - korod delénél sem vagy! Alig figyeltem rá, amikor felsorolta hova mehetek, és nem is tudom miért bólintottam rá éppen arra a helyre, ahova végülis elindultam. Amikor kimondták a válást kezembe nyomta a repülöjegyet és azt mondta: semmit ne vigyél magaddal, ami az elmult tiz évre emlékeztet. Akinek aranykártyája is van, bárhol megveheti, ami szükséges. Aznap Hamburgban volt egy tárgyalásom, onnan indult a gépem az álmok szigetére. Remek munkatársaim voltak - tudtam, hogy nyugodtan rájuk hagyhatom a céget, vagyis egyszercsak ott ültem a repülön, a kezemhez szokott dögnehéz diplomatatáska nélkül, és csak egyetlen - póknyál - vékony - szál kötött a világhoz, - amelyet a barátom elhagyatott velem: - az órám, a bele táplált fontosabb adatokkal. Szerettem a csodaszerkentyüt, mert a táskáját elhagyhatja az ember, de az órája még a tus alatt is vele lehet. Amikor kérték, hogy csatoljuk be magukat, felálltam, és ki akartam szállni, mert rádöbbentem: csak a gyávák futamodnak meg és én elég erös vagyok, nem fog ki rajtam, ha - akár naponta - látom a nejemet, képes leszek tullépni tiz - boldognak hitt - év emlékein. Aztán elrestelltem magam és mihelyt gurulni kezdtünk, urrá lett rajtam a minden - mindegy állapot, - lehunyt szemmel törödtem bele a megvál - toztathatatlanba. Egyszercsak megcsapott valami kellemesen izgalmas asszonyillat. Résnyire felnyitottam a szemem, és egy okos kis fenéken akadt meg a tekintetem. Mindigis gyengém volt a pofás far, a kecses csipömozgás, és a karcsu nöi láb. Rákerekedett a szemem a látványra, és szinte rabulejtett a kecses mozdulat, amellyel egy nö, - a másik oldalon ülö - utas elé tette a kért italt. Egészségére kivánta, és felémfordult:... Ö! Azt is mondhatnám, hogy stewardess, de nem lenne igaz. Aki mosolyogva elnézést kért, amiért felébresz - tett: az maga volt az álmok asszonya: a nagy Ö. Akkor már jó ideje nem néztem meg, - férfi szemmel - egyetlen fehérszemélyt sem, mert ami kevés idöm maradt, azt a feleségemmel töltöttem, mégis örök lelkifurdalásom volt, hogy elhanyagolom. A csodálatos teremtés tengerkék szemei rámragyogtak, szinte megigézett az a drága - hibát - lanra formált - arca, amelyet természetes, aranyszöke haj keretezett. Tudom, hogy izlések és pofonok különbözöek, de nekem ö volt a tetö - töl talpig tökéletes, és pillanatok alatt elbüvölt. - Kér valamit, uram? - mosolygott rám. - Igen. Magát! Örökre! - mondtam, kábán - de halálkomoly arccal. Ugy mosolygott, mint aki hozzá van szokva a meglepö bókokhoz. - Nem hiszi? Sosem láttam még nöt, aki ennyire tökéletes, vagyis kedvemre való lett volna. Undoritónak tart? - kérdeztem ijedten. - Ellenkezöleg, uram! Gondolom szokott tükörbe nézni... - Akkor?! - néztem rá esengve. - Dehát mit akar? - komolyodott el. - Magára bizom, de annyit tudnia kell: most ért véget a válópe - rem, tiz évet éltem egy igazinak hitt asszonnyal, de amikor elvettem még nem tudtam, hogy létezik olyan nö, aki ilyen hatással van rám, mint maga. Az orvosom szerint lazitanom kell. Férjnél van? - beszél - tem össze vissza, mert olyan izgalom fogott el, mint még soha. - Egy hete váltam el. A férjem talált valakit, aki nem röpköd mindig a nagyvilágban és... - Ha szerette, akkor megérti, mit érzek én most, és ha kitalálja mire vágyom, semmi nem drága, kivánjon amit akar, csak tegyen boldoggá. Hogy könnyebb legyen a döntése van két ajánlatom: legyen a feleségem, de fogadjon el egy biankó csekket is. Nevet nem irok rá! Láthatta, hogy komolyan gondolom, mert zavarba jött, aztán hirtelen otthagyott. Sokan hiszik: nincs szerelem elsö látásra, pedig van, mert mire visszaért az itallal, - kezemben egy aláirt csekkel vártam. - A magáé! Annyiról tölti ki amennyiröl akarja, feltéve persze, ha nem vagyok olyan hatással magára, hogy ne csak bufelejtönek tartva szeretkezzen velem. Ha nem ölelhetem, itt a levegöben, ha nem mehet el az eszem, a böre bársonyától, azt hiszem nem élem tul. Álljunk bosszut a hütleneken. Ne mondja, hogy magának nem esne jól! - könyörögtem miközben a csekket a - felszolgáló - köténye zsebébe csusztattam. Otthagyott!

Már két órája repültünk. Tizenegy órás ut állt elöttünk, - mindenki szunyókált, - amikor odalépett hozzám, és a fülembe sugta. - Menjen ki a mosdóba! - Atyavilág! - döbbentett meg az öröm. - Reggel óta nem tusoltam, izzasztó, és lélekgyötrö nap áll mögöttem, tiszta inget sem kaphatok elö, mert nincs pakkom, csak én vagyok, a puszta létem, egy szál gunyában, de talán megérti, hogy más esetben friss lennék, üde, borotvált, nett, és elegáns, - gondoltam miközben, - mint aki hiszi is, meg nem is az invitálást - , kábán elindultam a mosdó felé. Az már csak akkor jutott eszembe, amikor nyilt az ajtó, és besurrant rajta, hogy óvszer sincs nálam, de üsse kö, egyszer élünk, és vannak helyzetek, amikor semmi nem számit, - de hátha neki van. A szük hely nem feszélyezett. Öt sem. Elhomályosuló tekintettel álltam szembe vele. Sokáig néztem. Figyeltem elnyiló, remegö ajkait mielött, szájába csókoltam volna. Fogmosás! - jutott eszembe hirtelen, de a fogadtatás meggyözött arról hogy - ha két ember érzi, vonzza egymást, szinte ég a másikért, - vagy utolsó szalmaszálként kapaszkodik bele, hogy képes legyen felejteni - nem számit az akármilyen illata, csakis a teste, az érintése, az, hogy szünik a magány, enyhül a sebzettség okozta kin. Miközben csókoltam, kigombolta a nadrágom, és felhuzta az óvszert, amit magával hozott. - Angyal! - gondoltam, de az is eszembe jutott: biztos marokszámra hordja magánál, mert bolond lenne kihagyni egy ilyen ajánlatot, de akkor már felemeltem, és félfenékkel a mosdóra ültettem. Nem váratott sokáig: besegitett oda, ahova vakon is betaláltam volna. Lábai indaként fonódtak a derekamra, ajkai becézni kezdtek, nyelve párbajt vivott az enyémmel, miközben kigombolta a bluzát és csakhamar elöpattantak csodálatos mellei. Mindigis odavoltam a fickós cickókért. Sajnos a feleségemnek alma keblei voltak, amelyek szétterülnek, - ha domborit - , és nincs rajta csókfogás, mig a körte ciciket könnyü becézni, szájraállanak. Örületes üzekedés kezdödött. Nem kapkodva, lassan, megadva a módját. Minden izében érezni akartam öt, és ö is engem. - Átkozott gazember... nyomorult csaló... és éppen egy olyan növel, mint az a... - kezdte sziszegve a csodálatos asszony, miközben ugy adta magát, mintha a torkában akarna érezni. Bennem is feltámadt valami ösi bosszuvágy, és - ahelyett, hogy öt becéztem volna, - neki mondom el: mindenért kárpótolom, ha ö is ugy akarja - , belölem is kiszakadtak az átok szavai. Elöször, mióta megtudtam, hogy rászedett az, akiben vakon biztam. - Ringyó, ócska céda,... visszaéltél azzal, hogy szerettelek... add magad... add magad édes,... add... add... csodálatos vagy! Soha bujább, és minden mocskot felszinrehozóbb szeretkezést?! Sosem öleltem még nöt dühböl, de valami elképzelhetetlenül jó érzés keritett hatalmába. - Add ki magadból a megaláztatás fájdalmát, ez a nap a mienk, egymásra talált két hasonsorsu ember... Olyan forró vagy, mint a láva, behunyt szemmel is látlak, amig csak élek. Feledhetetlen az az édes, gömbölyü, okos feneked, a mozgásod, amelynek leirásához csak az Énekek Énekében találhatnék megfelelö jelzöket... megörülök... megö... megö... rüüülök érted - bugtam, hörögtem - mignem életem legmámoritóbb orgazmusa csucsán -... hirtelen elszakadt a film. Testem pihekönnyüvé vált, miközben elmerültem valami kellemes puhaságban. Arról, hogy mi történt, csak napok mulva állt össze a kép.

Állitotta, hogy mihelyt hozzáértem elkezdödött egy legalább háromfelvonásos orgazmusa, amelyhez foghatót addig nem élt át, és alig tudta felfogni, miért nehezül el a testem, miért csuszom lefelé, miért lett az arcom halottsápadt, miért vert ki a a hidegveriték?! Szerencsére észnél volt, hiszen az utaskiséröket a legképtelenebb helyzetekre is felkészitik, - persze amit ö müvelt az nem igen szerepelt a tananyagban, legfeljebb tiltott cselekvés - ként - , és óvatosan leengedett a földre. Megszabaditott a gumitól, bevizezett papirtörülközövel - ugy ahogy - rendbetett, aztán megigazi totta a ruháját, és óvatosan kilesve, sietett a kapitányhoz. - Egy utas rosszul lett. Jó ideje, hogy bement a mosdóba, és mivel nem felelt a kopogásomra, kinyitottam az ajtót. Ott fekszik halottsá - padtan, azt hiszem a szive! A kapitány megnézte: valóban olyan komoly-e a helyzet, - mert a riadalomkeltés a levegöben még nagyobb felelösség, mint a földön. Akkor én már eszméletlen voltam, vagy legalábbis azt hitték, de - mintha kivülállóként lennék jelen - közben felülröl figyeltem, mi folyik körülöttem. Tudatom az eszmélet és aléltság mezsgyéjén bukdácsolt, nem éreztem a mellkasomat szoritó fájdalmat, mert az általa okozott kéj végtelenült el bennem, s talán az mentette meg az életem. Volt ami elterelje a figyelmem, eröt adjon, a felgyorsuló, - nem mindennapi események alatt. A pilóta megkérdezte van-e orvos az utasok között. Volt! Hát nem csodálatos, hogy miközben az emberek számához viszonyitva csak pár ezrelékkel mérhetö a doktorok száma, mégis mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk? Mentöorvos volt és megállapitotta, hogy infarktusom van, amin a gép elsösegélyládájával nem sokat segithet. - Kórházba kell vinni! - mondta, és elkezdödött valami emberfeletti harc - egyetlen ÉLETÉRT, az enyémért. Moszkva, ahova legközelebb voltunk, - rossz idöjárásra hivatkozva - nem adott leszállási engedélyt. Szerencsére: mert mióta szétesett a Szovjetunió olyan a gyógyellátás, hogy - ha isten nem menti meg a beteget, az orvosok, - felszerelés, és gyógyszer hijján - nem sokat tehetnek. Aki nem röpköd a nagyvilágban, csak filmekböl tudja, hogy a pilóta felel az utasokért, az nem érezheti át, amit az az ember értem tett. Leszállási engedélyt kért Helsinkitöl, ami azt jelentette, hogy több mint kétszáz emberrel a gépe fedélzetén, nemcsakhogy eltért, de irányt is változtatott. Rám - a repültötéren - jólfelszerelt rohamkocsi várt, és - öt óra mulva - , ujra felszált a gép, hogy folytassa utját: nélkülem. Akkor már jó kezekben voltam. Amikor végre kivilágosodott a tudatom, ugy éreztem, hogy azt a drága nöt ölelem belé kapaszkodom, abba a csodálatosan formás kis fenekébe, de hiába néztem jobbra - balra, nem láttam sehol. Mindigis hive voltam a RENDNEK, betartottam a törvényeket, mert tudtam: csakis olyan társadalomban érdemes élni, ahol mindenkinek meghatározott szerepe - joga, és kötelessége van; ahol a felelösségteljes poszton lévök nem lélektelenül teszik a dolgukat. Gondolják csak el:amikor a hiradók naponta mutatják: sok tiz - vagy száz ember halálát, akik oktalan villongásokban vesztik életüket, - büntelenül - , nekem olyan szerencsém volt, hogy a háló, - amely azzal szövödött alám - , hogy egy légitársaság gépére JEGYET VÁLTOTTAM: nem engedett a semmibe zuhanni, és egyetlen vacak - értelmét vesztett - életért olyan áldozatokat hoztak, amitöl ma is ellágyulok. Sosem tudtam mit jelent a kényszerleszállás, vagyis milyen felelössége van egy orvosnak, ha azt mondja: földre kell tenni a beteget. Egy ll órás utra induló gépet annyi üzemanyaggal töltenek fel, amennyi a leszállás nélküli célbaéréshez kell. Ez természetes, de azt már nem gondoltam volna, én sem, - aki pedig sokat repültem - , hogy a gépet egy bizonyos határ feletti teherrel, nem lehet biztonságosan földre tenni, vagyis a tele tankkal való leszállás:öngyilkossággal egyenlö. A pilótának, a ll órára betankolt üzemanyagot ki kellett eresztenie, olyan helyen, ahol legkevésbé szennyezi a környezetet, - de, ahol már biztos, hogy nem lesz szüksége rá. Ki van számitva, hogy mire a gép - ll óra mulva - célba ér, X sulya lesz, a kerozin nélkül, ami lehetövé teszi a biztonságos földre érést. Ki tudja mennyi üzemanyag folyt el; egyetlen emberért?! Biztosan volt, aki kártéritést kért az öt órás késésért, hiszen idöre ment volna, s talán jó üzletröl maradt le. Sokszor elcsodálkoztam: hogy ha a médiák közlik: szük barlangba esett egy gyerek, szinte egész Amerika megmozdul, összefog, jelentkeznek a segiteni akarók, és ha megmenekül: könnyesen eufóriás örömet éreznek, miközben ugyananazon segitökész emberek, fásultan nézik a világ különbözö tájain, - de itthon is - a halódókat, vagy a terroristák ártatlan áldozatairól készült képsorokat. Szerencsém volt. Ujjászületettnek érezhettem magam, de csak akkor tudatosult bennem, hogy érdemes lesz élnem, amikor - tiz nap mulva, már egy itthoni klinikán - látogatóm érkezett. Ö volt. Nem szólt, de jobb is, mert ugysem tudtam volna mit mondani a gombóc miatt, ami a torkomban képzödött. Gyönyörü arcán végigperegtek az igazgyöngykönnyek, és hogy zavarát leplezze, letette elém a biancó csekket. Ha nagyon erös érzés dul az emberben, jobb ha szavak helyett cselekszik. Odanyultam a tollamért - akkor már tudtam a nevét, kinyomoztam a légitársaságnál - és kitöltöttem a csekket: Mrs Mabel Gill, vagyis a feleségem nevére. Amikor elvette, nézte a nevet, és mosolya még könnyesebbé vált. - Igazán akarod? Jól meggondoltad? - kérdezte, miközben rámborulva, csókolt, ahol csak ért. - Szeretlek, drágám, nem tudok másra gondolni, csak rád. Imádkoztam érted, naponta hivtam a kórházat. Nem tudtam akarsz-e látni még, hiszen egy olyan nö, aki elsö szóra adja magát... Csókkal fogtam be a száját. - Hogy is gondolhattad, drágám, hogy nem?! Az ember mindig saját érzéseiböl induljon ki! - mondtam, és eszembe sem jutott a doki vicces válasza, amikor megkérdeztem: szeretkezhetem-e még az infarktus után: hogyne, csak semmi izgalom! Méghogy semmi izgalom, amikor minden porcikám érte égett. Nem akartunk várni, fütyültünk a fényes szertartásra, bekérettük a klinikára, a polgármestert, és ceremónia nélkül, kimondtuk a holtodiglan - holtomiglant. Nem sokára mehettem haza, de soha olyan édes, felejthetetlen, szüzi nászéjszakát, mint amit a kórházban töltöttünk. Ott maradt velem, meghallgatta az orvosok utasitásait és fogadta, hogy mindent betartat, mert nincs höbb vágya, minthogy sokáig boldogithasson. Nem szeretkeztünk, csak - egy keskeny ágyon fekve - öleltük egymást, miközben ugy éreztük, ereink összekapcsolódtak, és sziveink felvették egymás dobbanás - ritmusát. Ki hinné, hogy az önmegtartóztatás is lehet gyönyörteli érzés, ha azért éljük meg, akit szeretünk? Nem döngettük a menyország kapuját, de az, hogy a másik karjába simulhattunk: jól - esett. A karunk ölelt, a szánk becézett, és olyan szavakat soroltunk egymásnak, amik ki tudja milyen mélyröl törtek elö - hiszen addig nem mondtuk soha, senkinek. Ennek négy éve. Azóta nem volt gond a szivemmel. Igaz, a legjobb kezekben vagyok, és - az elsö nejem által sosem vállalt - gyermekáldás is megtette a magáét. Két fiunk született, és talán el is felejteném, hogy valaha infarktusom volt ha nem lenne mellettem ö, akit annak köszönhetek, és nem fogna el valami restellkedésféle, egy - egy véres hiradókép láttán: miért volt nekem olyan szerencsém?! Miért tettek meg értem mindent és miért hagynak éretlenül kasza alá hajlani annyi emberéletet? Ideje volna megérteni: minden ember egy egész világ, és senkinek nincs joga elvenni az életét, bármily nyomoruságos is légyen az. Amig élünk, remélünk, és talán egyszer megértjük - mi ideiglenes földi lakók - hogy a nyugodt emberi élethez RENDRE van szükség, amelyet csak a jog, és kötelesség egyensulya hozhat létre.