A zöld szemü szörny

Nehéz lenne eldönteni melyik nem féltékenyebb, de egy biztos: a legszebb szerelmet is felörli a bizalom teljes hiánya. Mert mi más lehetne az, ha kételkedünk a másikban, gyanusitjuk, gyötörjük, miközben magunk is a kinok kinját álljuk ki. Válóoknak számit a féltékenysaég, csak bizonyitani nehéz, föleg azt, hogy a vád alaptalan. A családon belüli lelki és testi gyötrést törvény bünteti, mégsem kerül az illetékes fórumok elé az esetek öt százaléka sem, mert - ösi, buta, nöi mondás szerint - az asszony köténye azért van, hogy mindent eltakarjon. Én is kifogtam egy betegesen féltékeny férjet. Eleinte jólesett, hogy féltett, mert azzal védekezett: csak az félt, aki igazán szeret. Hiába esküdöztem, fogadkoztam, hoztam fel indokul, hogy álljon oda velem a tükör elé és nézzen meg kettönket: ö férfiban ezerszer különb, jobb kiállásu, mint én nöben, már az is csoda, hogy egyáltalán észrevett, belémszeretett, miért nem hiszi el, hogy nem kéne senki más, és én sem kellenék másnak. Ezzel az elevenjére tapintottam. Azzal vágott vissza: éppen mert nem vagyok átlagférfi, aki nekem megtetszett, megtetszhet másnak is, és alkalom szüli a tolvajt. Ha nem lettem volna olyan szemellenzösen szerelmes belé, már az elsö hét után otthagyom, amikor elöször megütött. - Látom a szemeden, hogy hazudsz! A szeretödet véded! És attól kezdve pokollá vált az életem. A lelki terror borzasztóbb volt, mint az ütleg, mert attól kezdve, lendülö kézzel kérdezte: mit csináltam otthon egész nap? Váratlan idöpontokban ugrott haza, telefonált, lesett rám, minden percemmel elszámoltatott és amikor kértem: hadd menjek dolgozni, mindegy mit, csak legalább megnyugodjon: amig a munkahelyemen tud, biztos lehet benne, hogy... Persze, hogy ezzel csak olajat öntöttem a tüzre: - Szóval alibit akarsz? Ráadásul olyat, ahol az ujjad sem kell mozditani, mert a kanok adottak, csak rá kell forditani az irodaajtó kulcsát és... - Szóval te ugy csinálod? - néztem rá, és mire felocsudtam volna - számomra is értehetetlen bátorságomból - elvesztettem az eszméletem. Ököllel ütött - vert, ahogy csak tudott. S hogy miért nem jelentettem fel, még akkor sem? Mert szerettem és mert mindig arra tértem magamhoz, vagy az volt a a gyötrelem fináléja: hogy simogat, sir, könyörög, fogadkozik, eküszik, hogy elvettem a józan eszét, annyira imád. Volt ugy, hogy napokig nem mozdulhattam ki a házból. Olyankor mintha nyugodtabb lett volna, boldognak látszott. Minden kivánságom leste, azt sem tudta hogy járjon kedvembe, mint aki biztos abban, hogy olyan feketére, dagadt arccal, annyira nyilaló végtagokkal, nem léphetek félre. Klinikai eset! - mondanák sokan, de nekem senkim nem volt rajta kivül, és ha elhagyom, ugyis rámtalál, vagy ha a rendörség védelmét kérem: én iszom meg a levét, ahogy nem egyszer meg is igérte. Ö csak egyszer kerül biró elé: akkor is gyilkosságért, és nem kétséges, kit öl meg. Ez ujabb ok lett volna arra, hogy lépjek - életveszélyes fenyegetés - de aki mellett nem áll egy füszál sem, az inkább tür, reszket az estétöl, az éjszakától, az ölelni készülö karban is ütleget sejt, vagyis gyötrödik, akár egy állat. Sulyosbitotta a helyzetemet, hogy a férjem köztiszteletben álló ember volt, akinek példát kellett volna mutatnia, ami szintén sokszor szerepelt az érvszótárában, de ugy, hogy az én cédaságom tönkreheti a karrierjét, mert mi lesz ha megtudják milyen kurvamód csalom. Aztán egyszer becsöngetett egy ügynök. Bár nem lett volna szabad ajtót nyitnom, csak kiszólnom: nem veszünk semmit, de az ájulás szélén voltam és beengedtem. Talán mert utolsó szalmaszálat éreztem benne, aki legalább együttérzésével enyhiti gyötrelmeimet. A férfi nem volt jóképü, a férjemnek nyomába sem léphetne, de ember volt, aki, - amikor meglátott, szinte elképedt. - Mi történt? Féleszméletlenül suttogtam: a férjem azt hiszi csalom. - Akkor csalja meg! - vágta rá, határozottan. - Ugyan, kivel? - Velem! Ha nem lett volna olyan az arcom, elnevetem magam, de inkább megnéztem és láttam:nem viccel. Ölbevett, mert látta, hogy majdnem összeesem - odavitt a heveröhöz, hidegvizes ruhát keritett, és lágyan hüteni kezdte sebeimet, miközben vigasztalt, bátoritott. Levette a bluzom hogy elérje hát, és mellsérüléseimet. Jólesö nyugalom áradt szét bennem. Régen voltam olyan nyugodt, pedig tudat alatt éreztem, hogy mindketten életveszélyben vagyunk, mert ha a férjem hazajön: fegyvere van. De nem bántam semmit. Az életben nem esett még olyan jól az együttérzés, a gyámolitás, és csak sirtam, miközben ö simogatott, csókolt, lágyan, puhán, mintha lepke szállt volna a szememre, orromra, számra, mellbimbómra, és ahol csak ütlegnyomot talált. Megállt az idö. Testi kinoktól gyötörve, lelki örömben uszva, olyan orgazmusosm volt, mint a férjemmel soha. Pedig nem csaltam meg: az a hely, amelyet ö a hütlenség tüzfészkének tartott fedve maradt, a kellemes testillatu idegen elött. Én eszméltem elöbb. Kértem hogy menjen el. Azt mondta, csak ha vele megyek, és rábizom magam. Hülye helyzet. Egy idegennel, aki akkor látott elöször, akiben csak együttérzés, segiteniakarás ébredhetett irántam, aki azt sem tudja hogy néznék ki épen, ütlegnyomok nélkül - mégis hajlékot kinál, rejthelyet, segitséget. Persze, hogy nem mentem, de reménykedtem: másnap ujra becsenget. Aznap este nekem volt büntudatom, de a férjem gyengéd volt, bocsánatért esedezö, és minden tagomban észvesztö fájdalmat keltve, három pózban bizonyitotta, mennyire odavan a testemért. Nem ÉRTEM, a testemért. Csodálatosképpen akkor nem gyanusitott: pedig lett volna oka rá. A szája olyan helyen járt, ahol elötte egy idegené, vagyis elöször lett volna oka a féltékenykedésre. Másnap beengedtem az idegent és olyan eszeveszett vágy ébredt bennem, hogy hat ökör sem tudott volna visszatartani a szeretkezéstöl. Sosem éreztem még annyi gyöngédséget, olyan gyönyörsorozatot, mint vele. Megállt az idö körülöttünk, és... a férjem egyszercsak ott állt felettünk. Nem orditott, talán mert látta, hogy nincsenek egy sulyban alkatilag, csak felszólitotta: tünjön el. A férfi lassan öltözött, kezet csókolt, amibe belevörösödött a férjem feje, majd becsukta maga után az ajtót. Akkor történt a szörnyüség. Ha ártatlanul türtem a kinzásait, bünösként hogy szólhattam volna egyetlen szót is?! Lekötözött, szétfeszitett lábakkal és kiméletlenül ellátta a bajom - nem is egyszer, és nemcsak az - akkor már inkább gyülölt, mint vágyott - szerszámával, de mindent belémdugott, ami a kezeügyébe esett, miközben azt hajtogatta:nesze... neked semmi nem elég, te buja szuka te. Aztán elövette a hajsütövasat. Kezeim lekötve, szám betömve, a tévé bömbölt. A lehetetlenségig belémnyomta, és bedugta a konnektorba. Amikor magamhoz tértem a kórházban: nyomozó állt az ágyam mellett. Máig nem mondtam el mi történt. Azt soroltam, amit a férjem a gyötrés közben a fülembe sziszegett. Maszturbáltál, izgatott a melegvas, aztán az extázisban tullöttél a célon. Tudtam hogy hülyének néznek, mégis kitartottam a gügye mese mellett. Megigérte, ha nem csinálok neki bajt, elenged. Mehetek ahova akarok, csak ne tegyem tönkre. Az ügynök, akinek akkor még a nevét sem tudtam, órákig ott ült az ágyam mellett. Azt mondta rámbizza, mit teszek, csak szabaduljak meg. Ugy mondta: ö vénlegény, aki azt tesz, amit akar, és aki ötven éves korára egyedül marad, ugyis különcnek számit, vagyis feleségül kért. A vizsgálatot megusztam, vagyis inkább a férjemet. Nem is hozzá mentem, amikor kiengedtek. Az ügynök sikeres ember volt, kellemes házban lakott, és mihelyt kimondták a válást, feleségül vett. Nem is szeret, hanem imád. Akkor sem lenne képes fájdalmat okozni, ha kinzással kényszeritenék rá. Csókol, becéz, sorozatban juttat el az orgazmusig, anélkül, hogy a fájdalmas helyet sokszor használná. Azt mondhatnák, minden jóm ha jó a vége. Csakhogy én... megcsalom. Ha nincs otthon - mert napokig van távol - , alig várom hogy becsengessen a szeretöm, aki gyötréseivel észvesztö kéjt okoz: a volt férjem. Kevesen hiszik el de én kérem, hogy üssön, gyötörjön, gyanusitson, csak érezzem, hogy van, hogy szeret. Azt mondják normális ember nincs. Aláirom. A férjem másodhegedüsként boldog, nem vagyok a felesége, tehát nem is féltékeny. Nekem is nagyon jó igy. Markomban tartok két férfit. Mit akarhat még egy olyan középszerü nö, mint én?!