A vádló
Nem igen szoktak hozzá,
hogy ittasan lássanak, elég volt egy pohár whisky egész estére, de ma - ki
tudja mennyi ital tudna úgy fejbe verni, hogy az eszem
kikapcsoljon. A lábam már inog, nem hiszem, hogy kocsiba tudnék ülni, de az
agyam még helytáll. Kevés ilyen nap akad az ember életében, hál istennek... de, ha nem beszélhetek róla, úgy érzem
megfulladok.
Tudják, hogy nős vagyok és valószínűleg azt hiszik, példamutató férj és
családapa. Óriási tévedés. Szerelemből házasodtam. Őrjítő érzés volt és azt
hittem sosem lesz vége. Ha csak ránéztem a feleségemre, forrni kezdett a vérem,
és azt hittem nincs nálam boldogabb ember a földön. Három évig biztosan nem
volt, sőt a harmadik év, mintha mindent betetézett volna. Gyermeket vártunk.
Aztán megszületett a fiam, aki nekünk a világ legszebb csecsemője volt, és
akkor azt hittük, egészséges. Eleinte aludt, evett, sírt, vagyis: mindig éhes,
nagyhangú, dundi kisbaba volt, fekete hajjal, tündöklően kék szemekkel... csak a fogai nem akartak kibújni.
Más gyermek 5 - 6 hónapos korában fogzik, alaposan megkínlódva minden kis
egérfogacskáért, de a mienk ínye csak nem akart duzzadni. Egy éves korában már
beszélt,... de nem volt
egyetlen foga sem. Eleinte azzal vigasztaltuk magunkat, hogy gyenge a
csontozata, sorra jártuk az orvosokat, de két éves kora után: feladtuk, vagyis
inkább próbáltunk megbarátkozni a gondolattal, hogy szerelmünk gyümölcsének
sosem lesz foga, protézissel tanul meg rágni, azt használ majd, amíg csak él,
és olyan iramban kell cseréltetnünk, ahogyan az állkapcsa nő. Beleborzadtam a
gondolatba, és a bizonyosság napjától kezdve, nem tudtam elviselni a feleségem
érintését. Öt okoltam mindenért, hiszen a mi családunkban soha, semmiféle
rendellenesség nem fordult elő, makkegészségesek vagyunk, a hibás gén tehát
csak az övé lehetett. Ö megpróbált nyugtatni, bűntudatos, esengő tekintettel,
mint aki tudja: ö a hibás. Szemei akkoriban folyton könnyben úsztak, de lassan
belátta, hogy a kisfiunk fogatlanságával odalett az én szerelmem is. Nem tudtam
volna többé ugyanúgy ölelni, mert az a koravén, fogatlan kis száj mindig ott
lebegett a szemem előtt, és legszívesebben felordítok, amikor becéző ujjai
hozzám értek: a te hibád! Te vagy a bűnös! - sütött a tekintetem, holott
tudtam: az ö családjában sincs fogyatékos, de mi a biztosíték rá, hogy a mama
nem lépett félre, amikor ö fogant: nem az apósom lenne az első palimadár, aki kakukkfiókát nevelt.
Lélekbúvárhoz jártam,
aki példákat hozott fel, hozzánk hasonló házaspárokról, akiknek gyermekéhez
képest, a mienk szinte hibátlannak, korrigálhatónak számit, mégis összebújnak a
bajban, együtt maradnak, mert jóban rosszban való, sírig
tartó hűséget esküdtek egymásnak, ahogy mi is. Nekem beszélhetett: hogy a
filmsztárok kiszedetik valamennyi fogukat, mert hibátlan gyöngyfogsort akarnak,
amit az állkapcsukba építenek be. A fiunk is kap majd végleges protézist,
vagyis járhattunk volna rosszabbul is. Hiába mentem haza megerősödött lélekkel,
elhatározván, hogy - ha kell - erőszakot veszek magamon, de úgy ölelem meg a feleségem mint régen, mosolygok rá, megkérdezem hogy telt a
napja, és visszatérek elárvult helyemre, a dupla ágyba. Mihelyt
a fiam - aki ártatlan lelkével mit sem sejtett - elém futott és fogatlan
szájával rám kacagott, kiment belőlem minden jó szándék, vagy inkább úgy
mondanám, minden férfitartás, és tele lett a lelkem dűhhel
vegyes, gyűlölettel, mert tudtam: a dokinak igaza van; ha két ember, egy egész
életre szövetkezik, vállalniuk kell egymást, minden jó és
rossztulajdonságukkal, hibáikkal együtt: én mégis képtelen voltam rá.
Irtózatot éreztem a nejem iránt, mint ahogy ifjú koromban is viszolygást
keltett bennem az elesettség, és csodáltam az olyan családot amely - ha lehet,
még jobban szerette azt, aki gyámolításra szorultan született, vagy később
nyomorodott meg. Tudom: kegyetlen, - emberhez nem illő szavak, de higgyék el,
mindent megtettem: lehajtottam egy - két pohár italt, és bementem hozzá, vagy
hagytam, hogy kézen fogva bevigyen oda, ahol ki tudja hányszor araszoltunk fel
együtt - a mindig új csodákat adó - gyönyörödés csúcsára.
Lassan elmaradtak a muszájölelések is, és úgy éltünk
egymás mellett, mint két idegen. Mint két okos idegen. Senki nem sejthetett
semmit. Főleg a fiunk nem. Neki elég lesz a maga baja, ha képes lesz felfogni,
hogy társainak gyökeres fogai vannak, neki egyelőre kivehető. Azt hiszem a
feleségem sosem csalt meg. Én öt, annál többet. Mintha csak a nőkön akartam
volna bosszút állni azért, amit a sorstól a feleségemmel kaptam: vad és
kérlelhetetlen szerető lettem, jól megfizettem, de meg is követeltem, hogy mindent
eltűrjenek tőlem, mert csak úgy éreztem - fele olyan extázist, - mint a fiam
születése előtt minden éjjel, többször is - , vele.
Azok a szeretkezések búgó kacagással, jóleső fáradtsággal értek véget, karomban
a növel, akit imádtam, míg a pótcselekvések sora, majd mindig görcsös sírásba
fulladt, és a heves csata után, fáradtság helyett szégyen, és futáskényszer
töltött el. Menekülni akartam, de magam sem tudtam megmondani: mi elöl. Ha csak
egy pillanatra is elfogadtam volna, hogy a gyerek fogyatékossága az én hibám,
világgá futok szégyenemben, amiért szomorúságot okoztam az imádott nőnek, és
holtig tartó kényelmetlenséget, kisebbségi érzést a fiamnak, akit annyira
vártam. Természetesen nem lett több gyermekünk, de elválni sem akartunk, mert
ha van az emberben némi színészi véna, képes eljátszani a boldog szülőpárt,
legalábbis a fia előtt. Mindketten együtt éreztünk vele, vagy legalábbis úgy tettünk.
Ez persze nekem ment nehezebben, mert a nőkben van anyai ösztön, míg a férfiak
zöméből hiányzik az önfeláldozó szülői érzés, a rászorulók iránti felelősségérzet,
a csorbított jogúakkal szembeni, pátyolgatási vágy. Az anya - bármilyennek
született gyermekét is - gyönyörűségének becézi. Micsoda emberi nagyság szorult
beléjük?! Csak csodálni lehet őket, érte. De hát azért
anyák, én pedig azért nősültem, hogy épkézláb utódaim legyenek, akik tovább
élhetik az életemet, élvezhetik a földi javakat, amelyekért sírig töröm magam.
Önvizsgálattal próbálkoztam, de nem találtam hibát magamban. A doki, akitől
tanácsot kértem: lehet-e, a fiam fogyatékosságának oka, hogy ifjan - két -
három enyhébb nemi betegségem volt, amit kikezeltek - azt mondta: teljességgel
kizárható, vagyis egyre bizonyosabbá lett, hogy a fiam keresztje csakis a
feleségemnek "köszönhető". A gyerek a legérzékenyebb radar, és hiába
hisszük mi felnőttek, hogy ha meg játsszuk magunkat, semmit nem vesz észre
rajtunk: úgy érzi érte élünk, szerető család vagyunk; nem így volt. A fiam -
ahogy nőtt egyre szomorúbb lett, s ha ránéztem legszívesebben
elsüllyedek szégyenemben: mert nem megfelelő anyát választottam neki, hagytam,
hogy elragadjanak az érzéseim, és kéjsóvár szerelmemmel, öt kárhoztattam örök
gyötrelemre. Ha társaival láttam, vidámnak, boldognak tetszett, csak mielőtt
benyitott a házba, komorodott el. Jól tanult, osztálya büszkesége volt és - ha
tudták is róla, mi baja nem igen bántotta senki, még a jól ismert gyermeki
kegyetlenségtől indíttatva sem. Ha neki egy szem cukra volt, annyifelé vágta
volna ahányan körülötte álltak, és azt tartotta természetesnek, ha neki nem
jutott. Jólelkű, remek és szemet gyönyörködtető emberke lett volna, csak hát...
A feleségem egyszer
megfogta a karom. - Mi lenne, ha újra megpróbálnánk. Hátha az...
Nem hagytam, hogy befejezze. Mit gondol, ez a némber? Mi vagyok én, selejt gyáros!
Hozzásegítsem egy újabb balsikeres alkotáshoz, ami főleg neki lenne köszönhető,
mint ahogy a fiam életét is ö rontotta el. Ö persze csak engem akart
visszaszerezni, rendezni szerette volna a családi életünket, szerintem azért,
mert tele volt bűntudattal. Csakhogy én állhatatos maradtam. Továbbra sem
voltam hajlandó szeretkezni vele, és lassan elnézést kértünk, ha véletlenül
egymáshoz értünk a házban, de együtt maradtunk. Talán, ha néha - néha ránéztem
volna, ha szánok rá egy - egy pillantást, látom, hogy szomorú, hogy arcát dupla
mély barázdával szántja az élet, és rájövök, hogy ha megenyhülnék, térdre borulna
előttem: de én átnéztem rajta, mint életem megrontóján, mint legszebb álmom
szertefoszlatóján, mint egyetemi hallgatóvá serdült fiam elfuserálóján.
Aztán eljött a mai nap... és az irodámban csengett a
telefon. - Hogy van apám? - kérdezte egy elég kemény, női hang. - Téves
kapcsolás! - mondtam, és le akartam tenni a kagylót. - Várjon! Én a lánya
vagyok! Anyám kérésére hívom. Haldoklik. A kórházban mondta el, hogy maga az... apám. - Képtelenség! - nyögtem
elerőtlenedve, mert eszembe jutott, hány növel
feküdtem le a feleségem előtt, - és a fiammal kapcsolatos bajról való
megbizonyosodás után - , de akkor is? Ha egy nő teherbe esik, első dolga, hogy
zsarolni kezdje az apát, különösen ha tudja is: ki
volt az. Miért várt volna vele amíg a gyerek beszélni
tud? A tartásdíjra minden nő ráharap, és nevet is akar a fattyának... - száguldoztak bennem a gondolatok. - Megmondaná, hogy hívják
az anyját? - Annyian szóba jöhetnek, hogy nem hisz nekem?!
Először a feleségét akartam felhívni, de
örüljön hogy megkönyörültem magán. Tudja micsoda maga?
Egy kretén, egy lélekgyilkos, egy aljas féreg...
Lecsaptam a kagylót, de néhány pillanat múlva újra
hívott. Jó ideig vártam, de ö nem adta fel. - Várja
meg amíg befejezem, maga parázna, állat! Ne féljen, nem kell a tartásdíja, a
neve sem, anyámnak akkor is becsületes neve volt
amikor maga levette a lábáról a nyavalygásával. Állítólag ma is imádni valóan
jóképű férfi, nem is hibáztatom, amiért lefeküdt magával, de minek kellettem én?! Minek? Miért hagyta, hogy odaszüljön a tisztes családi
fészekbe, harmadik gyerekként?!
Megmondta az anyja
nevét, és valóban: volt kapcsolatom azzal az asszonnyal. Azt nem mondhatnám,
hogy én kezdtem ki vele, de nagyképűség lenne azt is állítanom, hogy
letámadott. Néhányszor találkoztunk, mert akkoriban gyötört a legvadabb kétség,
és mindegy volt: kivel, csak kiadjam magamból a fájdalmat, csak olyannak
fogadjon el, sebnyalogatásommal, vádaskodó riogásaimmal, amilyen voltam:
vadnak, és csillapíthatatlan vágyúnak. Miért hagyta meg, az, az, örült
perszóna, a magzatát? Talán, mert nem voltam közömbös neki, és mert úgy
gondolta, ha már úgyis van két gyereke, - és apja a harmadiknak is - , miért öljön meg egy emberkét, aki olyan is lehet, mint
én. Nő sosem mondott még annyi bókot nekem - szinte az Énekek - Énekének minden
kedves bece gyöngyét rám pergette - miközben úgy adta
magát, hogy minden csepp vérem vitustáncot járt. Lány! Mennyire szerettem volna
egy hízelgő, aranyos kislányt is, a fiam mellé. Annyiszor elterveztük, mire
megbizonyosodtunk arról, hogy sosem próbálkozhatunk többé. Vajon milyen lehet?
Feltéve persze, hogy az enyém?!
-
Anyám látni akarja magát! Mit gondol miért hívtam
fel? Ö kért rá. Látni akarja, mielőtt meghal. Ha van magában egy fikarcnyi
emberség, azonnal idejön. Én itt maradok, de ha van isten az égben, akkor nem
kell találkoznom magával, különben... - fejezte be -
szinte fenyegetően - , az amazonivá érdesedő hang.
Megmondta, melyik kórházba menjek, és én odasiettem. Hülye érzés volt, nem
tudtam vigyek-e virágot, egy haldoklónak és egyáltalán ki lesz ott, rajtam kívül,
s ha a férje meg a többi gyermeke is; mivel magyarázzam, hogy...
Nem is tudom, hogy értem oda. A kórteremben az ágy mellett egy gyönyörű,
koromfekete, - hullámos - hajú, zöld szemű lány ült. A
haldokló kezét fogta. - Akarja, hogy kimenjek? - kérdezte erőtlenül. -
Maradjon! - nyögtem, a látványtól megkövülve, mert nem árulhattam el, hogy
beletelik néhány perc mire, magamhoz térek: mi lett abból a gyönyörű, kívánatos
asszonyból, mit művelt szépségével a gyilkos kór. A haldokló már a halál
mezsgyéjén járt, - hol átbillenve a tudaton, hol fel - feleszmélve. Amikor rám
nézett, mosolyogni akart, de csupa ránc arcán, torz vigyorrá rándult az öröm.
Próbálta felém nyújtani - láthatóan erőtlen kezét, amit - iszonyatom legyőzve - , két tenyerem közé fogtam,
-
miközben lepergett előttem egész életem. Miért nem mondta meg, hogy ilyen
csodálatos lányom van? Miért nem jelentkezett, és én boldogan otthagytam volna
azt a kárhozatot, azt az elszürkült, érzéketlen kapcsolatot, hogy boldog apja
lehessek egy lánynak, aki olyan, mint én: deli és sugárzóan szép. Rám is
sokszor mondták kölyök koromban: sok bajom lesz még a csodás külalakommal. A
lányom anyja már nem tudott beszélni, csak odanézett a könnyben úszó tekintetű,
sugárzó szépségre, aztán rám, és lehunyta a szemét. Meghalt. Álltam az ágya
mellett, akár egy szélütött és vártam, hogy a lányom rám kiáltson: mit akar
még? Takarodjon innen! Látni sem akarom, maga undorító kakukk! De nem szólt.
Enyémhez hasonlóan hosszú ujjaival, lágyan lezárta anyja szemét, majd hívta a nővért,
és mihelyt besorakoztak a szobába, kifelé indult. Én követtem. - Telefonálnom
kell... Apának, és a testvéreimnek, hogy anya meghalt!
– mondta, és indult a készülék felé. Én elbűvölve néztem, miközben rázott a
néma zokogás. Elrontott életemet sirattam. - Micsoda gyönyörű teremtés! Az
emberi szépség megtestesítője. És az én lányom, az én drága, kicsi hibátlan,
épen született, gyönyörűséges magzatom! Nem volt, aki hibás génjével
beleszólhatott volna a testi épségébe! Amikor letette a kagylót, rázni kezdte a
zokogás. Odamentem hozzá, meg akartam érinteni, átölelni, magamhoz szorítani,
ahogy a szívemből áradó gerjedelem diktálta, de mihelyt hozzáértem, elhúzódott
tőlem. - Menjen! Menjen innen! Mire a többiek ideérnek, ne találják itt. Legalább
anyám emlékét hagyja meg szeplőtelennek, ha már... - sírt
fel. - Csak két percet kérek, hadd nézzelek, hadd gyönyörködjem benned. Azt
mondod az én lányom vagy, akkor ennyit kérhetek tőled, megvetésed ellenére is.
A többit döntsd el te. Ha akarod: a nevemre iratlak...
- Hallgasson! Hallgasson, maga cselszövő, maga álnok, galád gonosztevő, mi
szüksége volt magának anyámra? Egy asszonyra, akit rajongásig szeret a férje?
Miért kellett pokollá tenni az életét... velem? -
Veled? Hiszen te olyan káprázatosan szép vagy, hogy egy kőszívet is
megdobogtatnál. Sok öröme lehetett benned anyádnak! Bárcsak vele örvendezhettem
volna én is! - Igen? - sziszegte, szinte eszelősen. - Akkor jól nézzen meg!
Ilyen a csodaszép lánya! - mondta és lekapta fejéről...
a parókát. Mint a fénylő biliárdgolyó úgy ragyogott a bőr, tükörsima
koponyáján, miközben dühtől eltorzult arccal, a megtorlás istenasszonyának
hihettem. - Tehát mégis én?! Miattam lett a fiam
olyan, amilyen. Bennem van a génhiba és... én
tönkretettem a feleségem életét, pedig együtt kellett volna megbirkóznunk a
ránk mért csapással, amit ö - nem kutatva melyikünk az oka - fenntartás nélkül
vállalt. - Én... én nem tehetek róla...
én igazán nem... - vacogtam, és próbáltam visszaigazítani
a parókát a fejére. - Nem? Anyám tudta hogy maga az oka, kibujt a szög a
zsákból, hiszen a fia is fejlődési rendellenességgel született, csak neki foga
nincs, nekem hajhagymáim. Ha ö olyan lett, miért volt szüksége arra, hogy még
egy boldogtalan embert nemzzen? Ennyire gonosz? Vagy azt hitte, a feleségében
van a hiba? Mind azt hiszik... csak apa nem! Ö jobban
szeretett, mint a két igazi lányát - hiszen én gyámolításra, folytonos vigaszra
szorultam. Ha maga tudná, mennyit sírtam, és mennyit fogok még, mire megszokom,
hogy el lehet fogadni ilyennek, és elhiszem, hogy aki azt mondja; szeret - az őszintén
gondolja. Anya szerettem volna lenni! Hát nem érti? Gyermekeket akartam, de így
nem lehet. Meg sem próbálnám... még, ha a genetikusok esküdnének is rá, hogy a magzatom hibátlan
lesz. Nem volna bátorságom, merszem, és emberségem! Nem úgy
mint magának.
Szerencsére a folyosó
végén feltűnt a család. A férfi futni kezdett, amikor meglátta, hogy a lányom
sir, és parókájával a markában áll. Sietett, hogy mielőbb eltüntesse azt, amit
csak az nézhet - hideglelés nélkül - aki tiszta szívből szeret. Bárcsak
elsüllyedtem volna, ott a kórház folyosóján. De nem. Itt vagyok... és iszom, mert fogalmam sincs:
mit szól majd a feleségem, ha hazaérve odarogyok elé és, a lábát csókolva kérem
a bocsánatát. Csak napirendre tudjon térni a dolog felett...
csak visszafogadjon a szeretetébe... de nem lehet! Mit mondjak neki, miért éppen ma, és miért,
ilyen robbanásszerűen térek meg, akár a tékozló fiú?!
Szép lassan kell visszarimánkodnom magam a szeretetébe, és a fiaméba, akit úgy
kell szeretnem, - minden álnokság és szánalom nélkül - ,
ahogy a lányomat szereti az, akinek vér szerint semmi köze hozzá, akit meg is
csaltak, a világra jöttével, de aki ezerszer különb ember nálam. Áldja meg az
isten, a jóságáért.
Ez az utolsó pohár,
aztán hívok egy taxit, és hátha az, hogy ki sem tudok szállni a kocsiból megkönnyíti a helyzetemet. A feleségem biztosan
besegít a házba, levetkőztet... megsimogat,
talán meg is csókol, mert azt hiszi, eszméletlenségig részeg vagyok. De az
agyam tiszta, és ha van isten az égben, ad annyi erőt, hogy vele sirassam azt a
sok - sok, gyönyörű évet, amelyet nagyképűségemmel, kivagyiságommal
tönkretettem, vagy inkább elraboltam tőle, a fiamtól, és persze magamtól is.
Egészségükre uraim... és szorítsanak
nekem, - ha képesek együtt érezni velem, és szánalmukra méltónak tartanak egy
ilyen senki embert, amilyen én vagyok…