A börtönviselt
Van aki tagadja, van aki bevallja, hiszen egy idö után priusza sincs az
embernek mert - hacsak - nem követ el ujabb butaságot, a törvény szerint
büntetlennek számit, én mégis be merem vallani, hogy börtönviselt vagyok. Három
évet töltöttem egy fegyintézetben és abban a korban kerültem oda, amikor az
ember azt hiszi nincs gát, ami a vágyainak, vagy tetteinek határt szabna,
hiszen szabad országban élünk, mindenki kedvére tehet bármit. S hogy miért
sitteltek le? Szemérem elleni sérelem, vagyis nemi eröszak miatt. Undoritóan
hangzik még egy nyiszlett férfiutánzat, vagy ahogy mi - akkoribanmi odabenn
mondtuk a sereghajtókra: kotonszökevényre - vonatkoztatva is. Mert micsoda
férfi az, aki nem képes uralkodni a vágyain, aki egészséges lévén, az erejével
akar hatni, és sajnál pár percet, vagy órát, esetleg napokat, hogy ugy bujjon
alá a kis pipi, ahogy kakasnak ül meg a tyuk, miután futtatta két tisztesség
kört a szemétdomb körül. Végül valamennyien meghunyászkodnak, ha képesek vagyunk
elérni náluk azt, hogy ök is akarják, amit mi. Nem tul nehéz, mert ha nem is
hiszek a meglátni és megszeretniben, de a "tenyérbemászóképű"
jelzővel is vitába szállok. Elsö pillanatban lehet valaki szimpatikus, vagy
undoritó, de ha szánunk rá egy kis idöt, hogy bepillanthassunk abba, amit a
külsö takar, fejetetejére állhat az értékitéletünk. Igy voltam én a kis
csajjal, aki miatt sittre kerültem.
Amikor a harmadik
szomszédunkba költöztek, csupacsont, csupa kéz-láb csitri volt. Belepirult, ha
ránéztem, pedig nem is vettem fruskaszámba sem, vagyis keresztül néztem rajta,
mint az üvegen. Csakhogy alig mult el két év, és majd hanyattvágódtam, amikor a
szembejövö dögös csajban, felismertem a valamikori ebihalat. Mindjárt
mellévágódtam volna, mert láttam hogy lángpiros lett, ahogy meglátott, de
mértéktartóan viselkedett, valahogy ugy, mint a nagyon rafinált nőik, akik
tudják, hogy csak az menö, amiért küzdeni kell hiszen
nincs ember akiben ne lenne sikerélmény utáni vágy. - Megnöttél! - Akárcsak te!
- vágta rá. - Én már akkor is voltam valaki, amikor ti ideköltöztetek. Jó bige
lettél, tudod - e?! - Mondják, de nem érdekel. - Akkor
mi érdekel? - A tanulás! - Az egyenjogu nö! - nevettem fel. Tul akarsz tenni
rajtunk mi, kis cicám és mivel másban nem tehetsz, megpróbálsz tudásban elénk
araszolni. Ha neked ez jó, csináld. - Neked sem
ártana, azt mondják jó fejed van, csak nem jóra
használod! Megkeményedtek a vonásaim, mire láthatóan megszeppent. - Ne
haragudj, csak azt mondtam, amit... - Milyen jogon
foglalkozol te velem? Ha be akarsz kerülni a brancsba, nyikkanj meg és
beveszünk, de ne szaglássz utánam, oké? - Nem akarok! - mondta és otthagyott.
Nem mondhatnám, hogy tulságosan feldobott a találkozás, de annál inkább
piszkálta a csöröm az, amiket mondott. Sosem szerettem tanulni, nem azért
mintha hülye lettem volna, hanem mert a tantárgyak fele untatott, ami pedig
igazán érdekelt, azzal nem foglalkozhattam, - amikor éppen untatott az
elövezetett tananyag - , ezért örök hadiállapotban
voltam a tanári karral. A tankötelezettséget végigkinlódtam, de nem végeztem
annyit amennyinek a végére járhattam volna. Volt év,
amikor ismételtem, kihagytam, és az is, amire fogjam: az otthoni helyzetre. Az
öregem ivott és olyankor elkalapálta anyámat, aki olyan volt, akár a
földreszállt angyal, amig birta az ütleget. Aztán depressziós lett, amibe szép
lassan belesüllyedt, örökre. Ma is él egy szanatóriumban de most már
nagyságrendekkel jobba, mint ahova akkor bevitték. Az öregem hol ivott, hol
elvonóban volt, én pedig megpróbáltam örizni a látszatot, dehát a kamasz ereje,
vagy inkább türöképessége sem határtalan, és ma már tudom: kegyetlenül
szégyelltem, hogy nekem olyan apa jutott, mint az a semmi ember. Májzsugor
vitte el. A temetésén nem voltam jelen, pedig a börtönparancsnok felajánlotta,
hogy kisérettel elmehetek, de nem akartam. Mindigis anyámat szerettem jobban,
talán mert a gyerek ösztönösen a kiszolgáltatottabb, a gyengébb mellé áll, ha a
szülei civakodását látva, nö fel. Csapongok, mert elég nehéz volt rászánnom
magam, hogy beszéljek, most meg ugy érzem, megfulladok, ha valami is bennem
marad a régi emlékekböl.
Tizennyolc voltam,
amikor a tizenöt éves szomszédlánnyal összefutottam és ugy megszivattak a
szavai, hogy attól kezdve lestem rá, mert boldoggá tett, ha feldühithettem. Ma
már tudom, inkább azt kellett volna kimondani, ami majdnem megfojtott, annyira
kikivánkozott belölem: hogy szép, kedves, okos, dolgos, és csodálatraméltó
amire elszánta magát, mert nincs nagyobb erö, mint a tudás, és aki ráteszi a
célt, az mindent elérhet. Dehát ilyeneket mondani egy lánynak, akit ráadásul
nöszámba vesz, merö leégés, különösen ha az, kutyába
sem veszi. Hogy honnan gondoltam? Táncolni hivtam, de nemet mondott,
mellészegödtem, - ha jó ideje lesve rá - , kilépni
láttam a házból - , de hamarosan lerázott. Mire gondolhattam volna másra,
minthogy nem kellek neki, hogy finomabb társaságra vágyik, olyan fiukra,
akiknek már gyerekkorukban is megadatott a tehetösség, jól öltözöttek, tele
vannak dohánnyal, és talán nem is kizárólag divatból végzik el az egyetemet,
hanem mert komolyan gondolják az életüket, vagyishogy tovább vigyék, amit az
apjuk, vagy nagyapjuk megálmodott. Mindez akkor nem volt ennyire világos, a
börtönben töltött évek alatt nyilt ki a szemem, vagy inkább a szivem, amely
sosem szünt meg fájni azért, hogy bánatot okoztam neki. Egy este a parkban
lestem rá. Tudtam, hogy bulin volt egy barátnöjénél és azt hittem hazakiséri
valaki, ám akkor is látni akartam: hogy viselkedik, ha jól érzi magát mással.
De egyedül jött, és én elébe álltam. Rám nézett, szelid, özike szemeivel, és
ugy tünt, lépni is képtelen, tehát - de ma is vallom hogy csak azért -
megfogtam a vállait. Éreztem, hogy reszket, és mind erösebben tartottam, aztán
éreztem, hogy megroggyan a térde, ezért magamhoz öleltem, és kissé megemelve,
beljebb vittem az utról. Még csak az kéne, hogy valaki ugy találjon bennünket?! A bokrok közé érve olyan áhitattal, ahogy szegény
háborodott anyám arca felé hajolok, ha meglátogatom, hogy megcsókoljam, pedig
tudván tudom: nem vesz róla tudomást - , közeledtem a
szemei felé. Mire ajkaim odáig értek, már nem nézett rám. Lágyan csókoltam meg.
Elöször az egyiket, majd a másikat. Ma is érzem sós könnyének izét. Aztán sorra
vettem a homlokát, az arcát, mig el nem értem a szájához. Mintha ájultat
becéztem volna, elöször óvatosan járva be igézö szája vonalát, aztán
bevadultam, mert valami leküzdhetetlen férfidiadal vett eröt rajtam; a vágy,
hogy leigázzak egy nöt, aki - ha nem is több, de legalább annyi akart lenni,
mint mi, a teremtés koronái. Akkor már biztosan állt a lábán, el is futhatott
volna, de hagyta, hogy a tenyerem rásimuljon csodálatos kis cipócskáira, azután
egyre bösszebbé tett a vágy, és birtokba vettem. Feljajdult, mintha azt mondta
volna: neeee... de annyiszor voltam már hasonló
helyzetben, vagyis tudtam, a nöi nem, legtöbbször igent jelent, és olyan volt
az egész, mint egy káprázat. A lábait én emeltem fel a derekam köré és miközben
egyik karommal öleltem, mert ö mozdulatlan résztvevöje volt a dolognak, a
másikkal vékonyka testét tartottam, szoritottam magamhoz.
Amikor kielégültem, és
leállitottam a földre, láttam hogy sir. Annyira nem voltam hülye,
hogy azt higgyem, a boldogság csalt örömkönnyeket a szemébe, de arra sem
számitottam, hogy perbe fognak: nemi eröszakért. Fura eljárás volt. Kirendelt
védöt kaptam, mert pénzem nem lett volna ügyvédre, de a szülei mindent
megtettek, hogy a lányuk elégtételt kapjon. Az volt a legszörnyübb, hogy hiába
hallgatták ki többször, tanuként, sosem mondta ki, hogy letepertem, elvettem az
akaratát, erövel tettem magamévá, de azt sem hogy: nem. Végülis a szülök vallomása döntötte el a sorsomat. Szerintük a lányuk
hazaérve azt mondta, megeröszakoltam, ö tiltakozott, nem akarta... sosem rokonszenvezett velem.
Amikor az apja mindezt elmondta, a lányra figyeltem, és jó szemem van: a
"sosem rokonszenvezett velem" - re megemelkedett, mint aki tiltakozni
akar, de aztán lehajtotta a fejét, és hallgatott. Az esküdtek nem voltak
könyörületesek velem, - amihez nagyban hozzájárult a családi hátterem, és az,
hogy munkakerülö, léha életet folytattam, s habár addig sosem volt dolgom a
rendörséggel, de az a fazon vagyok, akitöl minden kitelik. Öt évre itéltek, de
a védöm fellebbezett és négyre mérsékelték. Végülis három évet ültem, és ma már
azt mondom, ugy kellett nekem a büntetés, mint éhezönek egy falat kenyér. Ha
nem füllött a fogam a kényelmes, tiszta, rendes iskolákhoz, ahol mindent
megtesznek, hogy tudománnyal töltsék tele a lurkók fejét, részese lehettem a
legkeményebbnek, amit az élet csak adhat. Ma is borzaszt, hogy próbáltak
megeröszakolni, és mert panaszt tettem, ezerszeresen megbünhödtem értem, hiszen
hiába van rend és fegyelem; a fegyörök elfordulnak ha
olyasmit látnak, amit jelenteni kellene, vagy amiböl csak a baj van. Minden
energiámmal a testerösitésbe vetettem magam. A panasz után áthelyeztek egy
kétszemélyes zárkába, ahol egy nyamvadt kis gernyóval ültem, aki a saját
nagyanyját lopta meg, s mert ellenállt, majdnem megölte. Ha nem kezdek el
mindent, ami megmozgatja a testet, beleörültem volna a börtönéletbe. Ami
legjobban hiányzott: a szabadság, mert annál nagyobb büntetés nincs, mint
amikor attól fosztják meg az embert. Soha nem látogatott senki, nem kaptam
csomagot, de még levelet sem. Egy idö után börtönmissziósok jöttek hozzánk, és
akkor már arra is kapható voltam, hogy hallgassak a jó szóra, - ahogy anyám
mondta valamikor. Felajánlották; segitenek befejeznem az iskolát, söt tovább
tanulhatok. Idöm van, a tesztböl itélve, akár két évet is letudhatok egy alatt,
csak rajtam mulik minden. A jövöm is, mert van aki, - ha egyszer lakat alá
kerül - , sosem tud többé lábra állni, megszéditi a
szabad levegö, vagy vonzza a teljes ellátással járó, gondtalan tunya élet, de
bennem vannak értékes tartalékok. Ez volt a döntö mondat, és én ráálltam a
tanulásra. Befejezvén a középfoku tanulmányaimat, alig ismertem rá a hangomra,
amikor azt mondtam: szeretnék tovább tanulni. - Ügyvéd, vagy orvos a priuszom
miatt nem igen lehetek, de miért - ne tanulhatnék nyelveket, filozófiát,
számvitelt, bármit. Ha normális családi körülményeim lettek volna, biztosan
jogra jelentkezem, mert azt tartottam legérdekesebbnek, legizgalmasabb
tudománynak. Belevetettem magam a tanulásba, félévenként bejöttek vizsgáztatni,
és - jó magaviseletem miatt - harmadoltak, vagyis kiengedtek azzal a feltétellel,
hogy tanulok és az egyetem dékánjánál rendszeresen
jelentkezem. A missziós csajok mindent házhoz hoztak, könyveket, tanszereket,
mert hálistennek olyan hóbortos milliomos hölgyek is vannak, akik nem a
macskájukra, hanem a börtönböl - reménnyel - kiemelhetö fiatalokra hagyják a
vagyonukat. Gözerövel kezdtem tanulni. Ujabb és ujabb tárgyakat vettem fel, és
rendre le is vizsgáztam belölük. Sosem volt rám panasz, söt tenni is akartam
valamit a többiekért, ezért elvállaltam, hogy aki akarja, azt tanitom arra, amit
én már tudok. S végre eljött a nagy nap, amelyen jó magaviseletem jutalmaként,
kedvezménnyel szabadultam. Csodálatos érzés volt, amikor a szabaduló levelet a
kezembe kaptam, de a ceremóniát nem lehetett elmismásolni. Aki mögött egyszer
becsukódott a börtönkapu, annak a szabadulás hajnalán, - napfelketekor - sok
szerencsét kivánnak, és kitárják elötte a vaskaput, s ö régi holmiját, csekély
keresetét szorongatva, kiléphet a rácsok nélküli szabadságba. A szabadulást
van, aki várja, van aki fél töle. Nekem csak attól
vált izgalmassá, hogy tudtam, van hova mennem, folytathatom a tanulást, ahol
abbahagytam, vagyis minden rajtam áll vagy bukik, és attól kezdve csak magam
felelek minden tettemért. Azt hittem földbegyökerezik a lábam, amikor az ut tul
oldalán egy kocsi mellett megláttam öt... a lányt, akit... akit egyetlen
percre sem felejtettem el, mert valami velemszületett ösztön azt sugta, hogy ö
nem egyszerüen csak egy csaj, aki másra sem kellett, csak arra, hogy jó legyen
vele, hanem értékes emberke, akihez fel kell nönöm, aki határozottságával nekem
is felsejlette az utat, s akitöl jó lenne egyszer bocsánatot kérni. Hát akkor
ott volt a lehetöség, de nem mozdultam. Végülis ö indult el felém, de akkora
már én is összeszedtem magam. - Mit keres itt? - Magára vártam. - Dehát... - Nemcsak én... a lányod is vár. Lányom?! Dehát... miért nem tudtam róla, miért nem... - Én nem akartam. Ez
alatt a három év alatt el kellett dölnie milyen ember vagy. - Dehát akkor is?
Miért nem vetetted el annak a fattyát, aki eröszakot vett rajtad... miért... miért?
- szakadt ki belölem a kérdés. - Nem volt igazi eröszak, tul kevés tiltakozás
volt bennem, hiszen mióta elöször megszólitottál...
azóta szerettelek. De nem olyannak akartalak amilyen vagy. Amikor már nönek
néztél, nekem kellett keménynek lennem, hátha jobb belátásra birhatlak azzal,
hogy én is többre vágyom, de te... - Hallgass... édes gyönyörüséges...
csodálatos kincsem, te drága szent báránykám, te égi adomány, te! Ne szólj
többé arról ami történt, és bocsáss meg akkor is, ha
hited szerint nincs mit megbocsátanod, mert nagy az én vétkem. Elloptam kettönk
életének legszebb éveit, amelyböl az utolsó már könnyebb volt, de majdnem
reménytelen. Tanultam... - Tudom! Én is tanulok, ott,
ahova te is vágytál: a jogon. Együtt tanulhatunk tovább, közösen nyithatunk
irodát, mert te szerteágazóbb tudást szereztél, mint én fogok, és egy
irodavezetönek felkészültnek kell lennie. Együtt neveljük a gyerekeinket. Ha
látnád a lányod, milyen gyönyörü?! Azt mondják igazi
szerelemgyerek, és hogy miért nem vetettem el? Mert aki annyit játszik babával mint én, abban óriásira nö az anyasziv, és ha
válaszut elé kerül, bármit vállal, csak a magzatát nem tudná megölni soha.
Talán akkor sem, ha olyan apja lenne, akit látni sem bir...
de én szerettelek. Nem irtam, nem üzentem, nem küldtem csomagot, mert ugy
gondoltam egyedül kell végigcsinálnod, mint ahogy azt,
ami idekinn történt: nekem. Ülj be. Akarsz vezetni? A kocsi apámé, aki szemmel
tartott, érdeklödött utánad, aki... büszke
az unokája apjára...
Beültem a kocsiba,
hagytam vezetni, mert féltem, hogy az öröm miatt bajt csinálok.
Ugy rázott a zokogás, mihelyt drága testét magam mellett éreztem, hogy jó ideig
nem inditott. - Na, kedvesem, ami elmúlt, elmúlt. Ha csak igy tudtunk egymásra találni akkor fogadjuk el, ahogy megesett. A szerelem nagy
erö, csodákra képes és én halálomig büszke leszek rá, hogy dobbantója lehettem
a nagy ugrásnak, amellyel visszakerülhettél a helyes utra. Ha kinn maradsz ki tudja mire vitted volna, hova vet a sorsod.
Büszke vagyok rád. Pár nap mulva apasági elismerő nyilatkozatot tettem, de a
házassággal várnunk kellett, mivel az apja kötötte az ebet a karóhoz.
Kényszerhelyzetben könnyü helytállni! - mondta, de bizonyítsak az irodájában,
amely egyszer a lányáé lesz. Boldog voltam. Az esküvö után még két gyerekünk született,
de az, az elsö, az a kis gyönyörüség, akinek életem jobbbrafordulását, és a
páromat is köszönhetem, bearanyozta minden percünket, és nemcsak a mienket, a
nagyszüleiét is. Sosem gondolok vissza rossz szájizzel senkire, aki elitélt,
ellenem vallott, ütött, vert, mert sosem tudja az ember, mi az, ami nagyobb
hasznára válik, mintha milliókat örökölt volna. Egyszer a gyerekeknek is
elmesélem a szerelmünk történetét. Nem helyes, ha a szülök csak jót mondanak el magukról, miért ne adjunk hitet nekik azzal,
hogy mi is esendö, de csodákra is képes emberek vagyunk, minden rajtunk
mulik... csakis magunkban bizhatunk és mi mellettük állunk, nem ugy, mint annak
idején az én szüleim. Mivel fejezhetném be frappánsabban ezt a nehéz vallomást,
minthogy a drágám - - kicsit restellkedve, de félévre az esküvö után azt kérte:
csináljuk ugy, mint elöször, amikor megesett az amiröl ma sem tudjuk: eröszak
volt - e, vagy az igazi szerelem kényszere. Honnan
tudja, hogy nekem is jó volt, hogy abból az orgazmusból meritettem eröt a
hosszu rabsághoz, a nehezen birható börtönállapothoz, és a továbblépéshez. Mert
az embert nem az a büntetés neveli át, amit a biróság kiszab, hanem amit
önmagára vállal, amin rágódik, amit ezerszer átgondol, amiért falba veri a
fejét, ami bünhödése során válik büntudattá, és ami alól csakis magának adhat
feloldozást, olyan szigoru elvárással, ami sem a gyóntatópap penitenciájához,
sem a törvénykönyv cikkelyeihez nem mérhetö.