A börtönviselt

Van aki tagadja, van aki bevallja, hiszen egy idö után priusza sincs az embernek mert - hacsak - nem követ el ujabb butaságot, a törvény szerint büntetlennek számit, én mégis be merem vallani, hogy börtönviselt vagyok. Három évet töltöttem egy fegyintézetben és abban a korban kerültem oda, amikor az ember azt hiszi nincs gát, ami a vágyainak, vagy tetteinek határt szabna, hiszen szabad országban élünk, mindenki kedvére tehet bármit. S hogy miért sitteltek le? Szemérem elleni sérelem, vagyis nemi eröszak miatt. Undoritóan hangzik még egy nyiszlett férfiutánzat, vagy ahogy mi - akkoribanmi odabenn mondtuk a sereghajtókra: kotonszökevényre - vonatkoztatva is. Mert micsoda férfi az, aki nem képes uralkodni a vágyain, aki egészséges lévén, az erejével akar hatni, és sajnál pár percet, vagy órát, esetleg napokat, hogy ugy bujjon alá a kis pipi, ahogy kakasnak ül meg a tyuk, miután futtatta két tisztesség kört a szemétdomb körül. Végül valamennyien meghunyászkodnak, ha képesek vagyunk elérni náluk azt, hogy ök is akarják, amit mi. Nem tul nehéz, mert ha nem is hiszek a meglátni és megszeretniben, de a "tenyérbemászóképű" jelzővel is vitába szállok. Elsö pillanatban lehet valaki szimpatikus, vagy undoritó, de ha szánunk rá egy kis idöt, hogy bepillanthassunk abba, amit a külsö takar, fejetetejére állhat az értékitéletünk. Igy voltam én a kis csajjal, aki miatt sittre kerültem.

Amikor a harmadik szomszédunkba költöztek, csupacsont, csupa kéz-láb csitri volt. Belepirult, ha ránéztem, pedig nem is vettem fruskaszámba sem, vagyis keresztül néztem rajta, mint az üvegen. Csakhogy alig mult el két év, és majd hanyattvágódtam, amikor a szembejövö dögös csajban, felismertem a valamikori ebihalat. Mindjárt mellévágódtam volna, mert láttam hogy lángpiros lett, ahogy meglátott, de mértéktartóan viselkedett, valahogy ugy, mint a nagyon rafinált nőik, akik tudják, hogy csak az menö, amiért küzdeni kell hiszen nincs ember akiben ne lenne sikerélmény utáni vágy. - Megnöttél! - Akárcsak te! - vágta rá. - Én már akkor is voltam valaki, amikor ti ideköltöztetek. Jó bige lettél, tudod - e?! - Mondják, de nem érdekel. - Akkor mi érdekel? - A tanulás! - Az egyenjogu nö! - nevettem fel. Tul akarsz tenni rajtunk mi, kis cicám és mivel másban nem tehetsz, megpróbálsz tudásban elénk araszolni. Ha neked ez jó, csináld. - Neked sem ártana, azt mondják jó fejed van, csak nem jóra használod! Megkeményedtek a vonásaim, mire láthatóan megszeppent. - Ne haragudj, csak azt mondtam, amit... - Milyen jogon foglalkozol te velem? Ha be akarsz kerülni a brancsba, nyikkanj meg és beveszünk, de ne szaglássz utánam, oké? - Nem akarok! - mondta és otthagyott. Nem mondhatnám, hogy tulságosan feldobott a találkozás, de annál inkább piszkálta a csöröm az, amiket mondott. Sosem szerettem tanulni, nem azért mintha hülye lettem volna, hanem mert a tantárgyak fele untatott, ami pedig igazán érdekelt, azzal nem foglalkozhattam, - amikor éppen untatott az elövezetett tananyag - , ezért örök hadiállapotban voltam a tanári karral. A tankötelezettséget végigkinlódtam, de nem végeztem annyit amennyinek a végére járhattam volna. Volt év, amikor ismételtem, kihagytam, és az is, amire fogjam: az otthoni helyzetre. Az öregem ivott és olyankor elkalapálta anyámat, aki olyan volt, akár a földreszállt angyal, amig birta az ütleget. Aztán depressziós lett, amibe szép lassan belesüllyedt, örökre. Ma is él egy szanatóriumban de most már nagyságrendekkel jobba, mint ahova akkor bevitték. Az öregem hol ivott, hol elvonóban volt, én pedig megpróbáltam örizni a látszatot, dehát a kamasz ereje, vagy inkább türöképessége sem határtalan, és ma már tudom: kegyetlenül szégyelltem, hogy nekem olyan apa jutott, mint az a semmi ember. Májzsugor vitte el. A temetésén nem voltam jelen, pedig a börtönparancsnok felajánlotta, hogy kisérettel elmehetek, de nem akartam. Mindigis anyámat szerettem jobban, talán mert a gyerek ösztönösen a kiszolgáltatottabb, a gyengébb mellé áll, ha a szülei civakodását látva, nö fel. Csapongok, mert elég nehéz volt rászánnom magam, hogy beszéljek, most meg ugy érzem, megfulladok, ha valami is bennem marad a régi emlékekböl.

Tizennyolc voltam, amikor a tizenöt éves szomszédlánnyal összefutottam és ugy megszivattak a szavai, hogy attól kezdve lestem rá, mert boldoggá tett, ha feldühithettem. Ma már tudom, inkább azt kellett volna kimondani, ami majdnem megfojtott, annyira kikivánkozott belölem: hogy szép, kedves, okos, dolgos, és csodálatraméltó amire elszánta magát, mert nincs nagyobb erö, mint a tudás, és aki ráteszi a célt, az mindent elérhet. Dehát ilyeneket mondani egy lánynak, akit ráadásul nöszámba vesz, merö leégés, különösen ha az, kutyába sem veszi. Hogy honnan gondoltam? Táncolni hivtam, de nemet mondott, mellészegödtem, - ha jó ideje lesve rá - , kilépni láttam a házból - , de hamarosan lerázott. Mire gondolhattam volna másra, minthogy nem kellek neki, hogy finomabb társaságra vágyik, olyan fiukra, akiknek már gyerekkorukban is megadatott a tehetösség, jól öltözöttek, tele vannak dohánnyal, és talán nem is kizárólag divatból végzik el az egyetemet, hanem mert komolyan gondolják az életüket, vagyishogy tovább vigyék, amit az apjuk, vagy nagyapjuk megálmodott. Mindez akkor nem volt ennyire világos, a börtönben töltött évek alatt nyilt ki a szemem, vagy inkább a szivem, amely sosem szünt meg fájni azért, hogy bánatot okoztam neki. Egy este a parkban lestem rá. Tudtam, hogy bulin volt egy barátnöjénél és azt hittem hazakiséri valaki, ám akkor is látni akartam: hogy viselkedik, ha jól érzi magát mással. De egyedül jött, és én elébe álltam. Rám nézett, szelid, özike szemeivel, és ugy tünt, lépni is képtelen, tehát - de ma is vallom hogy csak azért - megfogtam a vállait. Éreztem, hogy reszket, és mind erösebben tartottam, aztán éreztem, hogy megroggyan a térde, ezért magamhoz öleltem, és kissé megemelve, beljebb vittem az utról. Még csak az kéne, hogy valaki ugy találjon bennünket?! A bokrok közé érve olyan áhitattal, ahogy szegény háborodott anyám arca felé hajolok, ha meglátogatom, hogy megcsókoljam, pedig tudván tudom: nem vesz róla tudomást - , közeledtem a szemei felé. Mire ajkaim odáig értek, már nem nézett rám. Lágyan csókoltam meg. Elöször az egyiket, majd a másikat. Ma is érzem sós könnyének izét. Aztán sorra vettem a homlokát, az arcát, mig el nem értem a szájához. Mintha ájultat becéztem volna, elöször óvatosan járva be igézö szája vonalát, aztán bevadultam, mert valami leküzdhetetlen férfidiadal vett eröt rajtam; a vágy, hogy leigázzak egy nöt, aki - ha nem is több, de legalább annyi akart lenni, mint mi, a teremtés koronái. Akkor már biztosan állt a lábán, el is futhatott volna, de hagyta, hogy a tenyerem rásimuljon csodálatos kis cipócskáira, azután egyre bösszebbé tett a vágy, és birtokba vettem. Feljajdult, mintha azt mondta volna: neeee... de annyiszor voltam már hasonló helyzetben, vagyis tudtam, a nöi nem, legtöbbször igent jelent, és olyan volt az egész, mint egy káprázat. A lábait én emeltem fel a derekam köré és miközben egyik karommal öleltem, mert ö mozdulatlan résztvevöje volt a dolognak, a másikkal vékonyka testét tartottam, szoritottam magamhoz.

Amikor kielégültem, és leállitottam a földre, láttam hogy sir. Annyira nem voltam hülye, hogy azt higgyem, a boldogság csalt örömkönnyeket a szemébe, de arra sem számitottam, hogy perbe fognak: nemi eröszakért. Fura eljárás volt. Kirendelt védöt kaptam, mert pénzem nem lett volna ügyvédre, de a szülei mindent megtettek, hogy a lányuk elégtételt kapjon. Az volt a legszörnyübb, hogy hiába hallgatták ki többször, tanuként, sosem mondta ki, hogy letepertem, elvettem az akaratát, erövel tettem magamévá, de azt sem hogy: nem. Végülis a szülök vallomása döntötte el a sorsomat. Szerintük a lányuk hazaérve azt mondta, megeröszakoltam, ö tiltakozott, nem akarta... sosem rokonszenvezett velem. Amikor az apja mindezt elmondta, a lányra figyeltem, és jó szemem van: a "sosem rokonszenvezett velem" - re megemelkedett, mint aki tiltakozni akar, de aztán lehajtotta a fejét, és hallgatott. Az esküdtek nem voltak könyörületesek velem, - amihez nagyban hozzájárult a családi hátterem, és az, hogy munkakerülö, léha életet folytattam, s habár addig sosem volt dolgom a rendörséggel, de az a fazon vagyok, akitöl minden kitelik. Öt évre itéltek, de a védöm fellebbezett és négyre mérsékelték. Végülis három évet ültem, és ma már azt mondom, ugy kellett nekem a büntetés, mint éhezönek egy falat kenyér. Ha nem füllött a fogam a kényelmes, tiszta, rendes iskolákhoz, ahol mindent megtesznek, hogy tudománnyal töltsék tele a lurkók fejét, részese lehettem a legkeményebbnek, amit az élet csak adhat. Ma is borzaszt, hogy próbáltak megeröszakolni, és mert panaszt tettem, ezerszeresen megbünhödtem értem, hiszen hiába van rend és fegyelem; a fegyörök elfordulnak ha olyasmit látnak, amit jelenteni kellene, vagy amiböl csak a baj van. Minden energiámmal a testerösitésbe vetettem magam. A panasz után áthelyeztek egy kétszemélyes zárkába, ahol egy nyamvadt kis gernyóval ültem, aki a saját nagyanyját lopta meg, s mert ellenállt, majdnem megölte. Ha nem kezdek el mindent, ami megmozgatja a testet, beleörültem volna a börtönéletbe. Ami legjobban hiányzott: a szabadság, mert annál nagyobb büntetés nincs, mint amikor attól fosztják meg az embert. Soha nem látogatott senki, nem kaptam csomagot, de még levelet sem. Egy idö után börtönmissziósok jöttek hozzánk, és akkor már arra is kapható voltam, hogy hallgassak a jó szóra, - ahogy anyám mondta valamikor. Felajánlották; segitenek befejeznem az iskolát, söt tovább tanulhatok. Idöm van, a tesztböl itélve, akár két évet is letudhatok egy alatt, csak rajtam mulik minden. A jövöm is, mert van aki, - ha egyszer lakat alá kerül - , sosem tud többé lábra állni, megszéditi a szabad levegö, vagy vonzza a teljes ellátással járó, gondtalan tunya élet, de bennem vannak értékes tartalékok. Ez volt a döntö mondat, és én ráálltam a tanulásra. Befejezvén a középfoku tanulmányaimat, alig ismertem rá a hangomra, amikor azt mondtam: szeretnék tovább tanulni. - Ügyvéd, vagy orvos a priuszom miatt nem igen lehetek, de miért - ne tanulhatnék nyelveket, filozófiát, számvitelt, bármit. Ha normális családi körülményeim lettek volna, biztosan jogra jelentkezem, mert azt tartottam legérdekesebbnek, legizgalmasabb tudománynak. Belevetettem magam a tanulásba, félévenként bejöttek vizsgáztatni, és - jó magaviseletem miatt - harmadoltak, vagyis kiengedtek azzal a feltétellel, hogy tanulok és az egyetem dékánjánál rendszeresen jelentkezem. A missziós csajok mindent házhoz hoztak, könyveket, tanszereket, mert hálistennek olyan hóbortos milliomos hölgyek is vannak, akik nem a macskájukra, hanem a börtönböl - reménnyel - kiemelhetö fiatalokra hagyják a vagyonukat. Gözerövel kezdtem tanulni. Ujabb és ujabb tárgyakat vettem fel, és rendre le is vizsgáztam belölük. Sosem volt rám panasz, söt tenni is akartam valamit a többiekért, ezért elvállaltam, hogy aki akarja, azt tanitom arra, amit én már tudok. S végre eljött a nagy nap, amelyen jó magaviseletem jutalmaként, kedvezménnyel szabadultam. Csodálatos érzés volt, amikor a szabaduló levelet a kezembe kaptam, de a ceremóniát nem lehetett elmismásolni. Aki mögött egyszer becsukódott a börtönkapu, annak a szabadulás hajnalán, - napfelketekor - sok szerencsét kivánnak, és kitárják elötte a vaskaput, s ö régi holmiját, csekély keresetét szorongatva, kiléphet a rácsok nélküli szabadságba. A szabadulást van, aki várja, van aki fél töle. Nekem csak attól vált izgalmassá, hogy tudtam, van hova mennem, folytathatom a tanulást, ahol abbahagytam, vagyis minden rajtam áll vagy bukik, és attól kezdve csak magam felelek minden tettemért. Azt hittem földbegyökerezik a lábam, amikor az ut tul oldalán egy kocsi mellett megláttam öt... a lányt, akit... akit egyetlen percre sem felejtettem el, mert valami velemszületett ösztön azt sugta, hogy ö nem egyszerüen csak egy csaj, aki másra sem kellett, csak arra, hogy jó legyen vele, hanem értékes emberke, akihez fel kell nönöm, aki határozottságával nekem is felsejlette az utat, s akitöl jó lenne egyszer bocsánatot kérni. Hát akkor ott volt a lehetöség, de nem mozdultam. Végülis ö indult el felém, de akkora már én is összeszedtem magam. - Mit keres itt? - Magára vártam. - Dehát... - Nemcsak én... a lányod is vár. Lányom?! Dehát... miért nem tudtam róla, miért nem... - Én nem akartam. Ez alatt a három év alatt el kellett dölnie milyen ember vagy. - Dehát akkor is? Miért nem vetetted el annak a fattyát, aki eröszakot vett rajtad... miért... miért? - szakadt ki belölem a kérdés. - Nem volt igazi eröszak, tul kevés tiltakozás volt bennem, hiszen mióta elöször megszólitottál... azóta szerettelek. De nem olyannak akartalak amilyen vagy. Amikor már nönek néztél, nekem kellett keménynek lennem, hátha jobb belátásra birhatlak azzal, hogy én is többre vágyom, de te... - Hallgass... édes gyönyörüséges... csodálatos kincsem, te drága szent báránykám, te égi adomány, te! Ne szólj többé arról ami történt, és bocsáss meg akkor is, ha hited szerint nincs mit megbocsátanod, mert nagy az én vétkem. Elloptam kettönk életének legszebb éveit, amelyböl az utolsó már könnyebb volt, de majdnem reménytelen. Tanultam... - Tudom! Én is tanulok, ott, ahova te is vágytál: a jogon. Együtt tanulhatunk tovább, közösen nyithatunk irodát, mert te szerteágazóbb tudást szereztél, mint én fogok, és egy irodavezetönek felkészültnek kell lennie. Együtt neveljük a gyerekeinket. Ha látnád a lányod, milyen gyönyörü?! Azt mondják igazi szerelemgyerek, és hogy miért nem vetettem el? Mert aki annyit játszik babával mint én, abban óriásira nö az anyasziv, és ha válaszut elé kerül, bármit vállal, csak a magzatát nem tudná megölni soha. Talán akkor sem, ha olyan apja lenne, akit látni sem bir... de én szerettelek. Nem irtam, nem üzentem, nem küldtem csomagot, mert ugy gondoltam egyedül kell végigcsinálnod, mint ahogy azt, ami idekinn történt: nekem. Ülj be. Akarsz vezetni? A kocsi apámé, aki szemmel tartott, érdeklödött utánad, aki... büszke az unokája apjára...

Beültem a kocsiba, hagytam vezetni, mert féltem, hogy az öröm miatt bajt csinálok. Ugy rázott a zokogás, mihelyt drága testét magam mellett éreztem, hogy jó ideig nem inditott. - Na, kedvesem, ami elmúlt, elmúlt. Ha csak igy tudtunk egymásra találni akkor fogadjuk el, ahogy megesett. A szerelem nagy erö, csodákra képes és én halálomig büszke leszek rá, hogy dobbantója lehettem a nagy ugrásnak, amellyel visszakerülhettél a helyes utra. Ha kinn maradsz ki tudja mire vitted volna, hova vet a sorsod. Büszke vagyok rád. Pár nap mulva apasági elismerő nyilatkozatot tettem, de a házassággal várnunk kellett, mivel az apja kötötte az ebet a karóhoz. Kényszerhelyzetben könnyü helytállni! - mondta, de bizonyítsak az irodájában, amely egyszer a lányáé lesz. Boldog voltam. Az esküvö után még két gyerekünk született, de az, az elsö, az a kis gyönyörüség, akinek életem jobbbrafordulását, és a páromat is köszönhetem, bearanyozta minden percünket, és nemcsak a mienket, a nagyszüleiét is. Sosem gondolok vissza rossz szájizzel senkire, aki elitélt, ellenem vallott, ütött, vert, mert sosem tudja az ember, mi az, ami nagyobb hasznára válik, mintha milliókat örökölt volna. Egyszer a gyerekeknek is elmesélem a szerelmünk történetét. Nem helyes, ha a szülök csak jót mondanak el magukról, miért ne adjunk hitet nekik azzal, hogy mi is esendö, de csodákra is képes emberek vagyunk, minden rajtunk mulik... csakis magunkban bizhatunk és mi mellettük állunk, nem ugy, mint annak idején az én szüleim. Mivel fejezhetném be frappánsabban ezt a nehéz vallomást, minthogy a drágám - - kicsit restellkedve, de félévre az esküvö után azt kérte: csináljuk ugy, mint elöször, amikor megesett az amiröl ma sem tudjuk: eröszak volt - e, vagy az igazi szerelem kényszere. Honnan tudja, hogy nekem is jó volt, hogy abból az orgazmusból meritettem eröt a hosszu rabsághoz, a nehezen birható börtönállapothoz, és a továbblépéshez. Mert az embert nem az a büntetés neveli át, amit a biróság kiszab, hanem amit önmagára vállal, amin rágódik, amit ezerszer átgondol, amiért falba veri a fejét, ami bünhödése során válik büntudattá, és ami alól csakis magának adhat feloldozást, olyan szigoru elvárással, ami sem a gyóntatópap penitenciájához, sem a törvénykönyv cikkelyeihez nem mérhetö.