A vő

Sokan meghökkennek azon amit elmondok, de remélem akadnak olyanok is, akik megértenek, azon alapelv alapján, hogy a valamiben mást, nem elitélni, hanem tisztelni, vagy legalábbis türni illendö. Azt hiszem nem titok, hogy két drót végének összeérintésével müködésbe lehet hozni egy sok lóerös motort, különben nem sokra mennének a kocsitolvajok, de hogy ugyanezen az elven müködik az emberben valami megmagyarázhatatlan vonzás, azt kevesen hiszik el. Amikor megláttam öt, mintha összeért volna két ellenpólusu drót, vagyis minden idegszálam müködésbe lépett és megbabonázva, szinte szólni is képtelenül néztem rá. Nála is hasonló benyomást váltott ki a találkozásunk. Sosem hittem a "meglátni és megszeretni" - ben, de akkor - abban a percben - igazat adtam azoknak, akik azt vallják: a testi - lelki vonzalom, a hirtelen ráeszmélés - hogy a másik nélkül nem lenne érdemes élni, csak egyetlen pillanat müve. Nem mondom álomszépnek öt, mert nem volt az, csak figyelemreméltó és tiszteletet parancsolóan duskeblü. Ékességeit olyan egyenes háttal - karcsu derékkal, emelt fejjel hordta, hogy aki ránézett azt hihette, mihelyt kiszabaditanák a két diadalmas keblet ruharabságukból - elöremeredve, remegve várnák a csodálatot, a becézö simogatást. Pedig semmi nincs ugy, ahogy elképzeljük. A nagy méretü keblek elöbb megereszkednek, mint az almaformájauk, de nincs kedvesebb, megejtöbb látvány a nök ékességénél, amikor egy kissé - térdet, vagy inkább fejet hajt - elöttünk, csodálóik elött. Ki nem állhattam a plasztikázott kebleket. Kiráz a hideg, ha egy filmben vetközö nö, majdnem a hónaaljáig ki van tömve, szinte feszül a kerek halmokon a bör, és a cickók olyan fickósak, hogy a bolond is látja: mellszobrásznak köszönhetik, a milyenségüket. A valódi, terjedelmes emlö egyszerre lehet áldás, és átok. Ö hamar mellesedett. Tizenegy éves korában már diónyi halmai voltak, aztán csak nöttek és nöttek, s mire a laposabb lányoknak - alig látható - ékességeik lettek, ö már fejedelmi keblekkel büszkélkedhetett, amelyekre nem kellett volna melltartót, vagyis béklyót vetnie, de ahogy lépdelt olyan gerincbizsergetöen ringtak, hogy nem akadt olyan férfiember, aki utána ne fordult volna, nem is szólva a fiataloknál oly gyakori futás esetén való vérforraló hullámzásukról. Ki nem állhatta az istrángot, vagyis a szoros cicifixet, de szülei odafigyeltek: nehogy kihivónak tartsák, mert a jólnevelt kislány szemérmes, még azt is igyekszik elrejteni, amivel más inkább felvágna. Biztosan láttak már olyan alakot, mint az övé. Valamikor fejedelminek mondták, és nagyasszonyokat, delnöket ábrázoltak, vagy füztek be ugy, hogy vérbö amazonnal hassanak, vagyis olyannak, mint ö. Mielött irigyelni kezdenének azért, hogy - amilyen vadásszenvedéllyel van megáldva egy férfi - biztosan megszereztem magamnak a trófeát, vagyis azt a nöt, aki olyan hatással volt rám, mint addig soha senki, elöre kell bocsátanom, hogy én husz éves voltam akkor, ö majdnem negyven. Ám mit számit a kor annál, aki szép, aki szinte elbüvöli, megbabonázza az embert. De akadt más akadály is, hiszen a korkülönbséget annyian leküzdötték már, és együttmaradtak - több kevesebb sikerrel: csakhogy ö aktiv feleség, és egy nagy lány anyja is volt. S hogy milyen érdekesek a gének: a lánya olyan lapos volt, akár a deszka, talán keszeg apjától örökölte a figurátlanságot. Az asszonyt meglátni és megszeretni egy pillanat müve volt, de közelférközni hozzá, megtudni: hogy rá is hasonló hatással vagyok, szinte vibrál minden idegszála, amikor ránézek, hogy el kell kapnia a tekintetét rólam, ha nem akar parázna hirbe keveredni, - az nem ment egyik percröl a másikra. Akkor már bankban dolgoztam, ahova ö ügyfélként tért be. Nem okozott feltünést, hogy szót váltottunk, de nem volt mindegy miröl beszélünk. Jó idöbe telt, mire valahogy közös nevezöre jutva megállapodtunk, hol találkozunk. A családom jómódban élt, már sráckoromban is remek autóval furikáztam, és mert tanulni nem nagyon akaródzott, de valahogy bele kellett jönnöm a pénzkezelésbe - vagy forgatásába - némi protekcióval bár, de bekerültem egy apai barát bankjába. Tudtam, hogy mi vár rám, ezért próbáltam odafigyelni a dolgokra, hogy mielöbb apám vállalatainál hasznosit - hassam a tanultakat. Azt mondják a sorsunk elöre meg van irva. Én hiszem hogy igy van. Már csak azért is jól jött a bankfiuság, mert nem okozott gondot a találkozásunk, nem keveredett hirbe, ha - akár naponta akadtak elintézendö pénzügyei. Aznap, amikor tudtam, hogy be fog száll a kocsimba, jóval tovább készültem reggel. Válogatott holmit vettem magamra, pedig nem lehetett egyéb reményem, minthogy ott ül mellettem, szól hozzám, netán megérinti a kezem, vagy égö tüzü szemeivel, leplezetlenül néz. Sosem reszketett a kezem a kormányon, de akkor jólesett, hogy volt mibe kapaszkodnom. Egyetlen szót sem váltottunk, amig ki nem értünk a városból. Végre egy letérö, amely talán egy farmra vezethetett, de nekem mindegy volt, csak megállhassak és szótlanul bámulhassam, beszivhassam azt a - senkiéhez nem hasonlithatóan asszonyos illatát. Mégsem ugy történt. Alig állt le a motort, alig néztem feléje, máris átkapta a nyakam, szája vércseként tapadt az enyémre, és a többi... bibor szinü álom. A kocsit bezártam, az üvegeken nem lehetett belátni, kényelmes volt, de mégsem arra tervezték, hogy két - szinte egymást tépázó, vad madár összecsapjon, és versengve próbálja kiszedni a másik erejét, harcképtelenné téve, miközben maga is azzá válik. Volt néhány nö az életemben, de azok a keblek?! Engem is meglepett milyen dacosan állnak, mennyire fittyet hánynak a muló idönek, és milyen édes illatuk volt, ahogy arcomat közéjük szoritva, két tenyeremmel összefogva, szinte magamba akartam szivni, öt magát. Hogy nincs jobb szeretö, egy idösebb nönél, azt már tapasztalatból tudtam, hiszen a felavatóm:anyám barátnöje volt, de mivel hozzá nem füzött más, csak erotikus kiváncsiság, és a borzongatóan titokzatos bujaság, egészen más volt vele szeretkezni, mint áhitatosan áldozni egy csodás asszony, fenséges kebel - oltárán. Amikor már azt hittem, képtelen lennék több kéjre, ugy borult rám, hogy a két csodahalom közrefogta elerötlenedett férfiasságomat, és olyan hullámzó kéjjel mozgatta tehetetlen büszkeségem körül dus kebleit, hogy csakhamar ujra harcképessé válltam, de ö nem hagyta, hogy kiszabaditsam magam, és helyére tegyem a dolgokat. Maradt a póz, mert tudta: mi a férfiak gyengéje és biztos nem én voltam az elsö, akit a mellei között boldogitott, a beteljesülésig. Csodálatos orgazmus volt. A srácok sokat meséltek, sokféle helyen elért gyönyörökröl, de azzal hogy a nö keblei között értek fel a csucsra, egyik sem dicsekedett ami érthetö, hiszen a legtöbb lánynak kicsik a halmai, ha pedig petyhüdt emlöjü nökkel hozta össze öket a sors, annak testén találtak vágykeltöbb helyet is, a betelesülésre mintsem hogy a két töppedt börzacskót bombázzák. Undoritóan mondom el ugy - e, pedig ez még mind semmi ahhoz, amire ezután vetemedtem. - Elveszlek feleségül. Nem tudok nélküled élni. Válj el - mondtam neki, de kettönk közül ö volt az okosabb, vagy - talán önök szerint - aljasabb. - Nem lehet. A férjem imád. Öngyilkos lenne ha elhagynám, és nem is érdemelné meg. A maga módján mindig szeretett, és ha az ágyban nem is volt olyan, mint veled, de mégiscsak övé a lányom, aki... a tied lehetne... ha... ?! Mint akit fejbevágtak ugy hallgattam, és próbáltam elképzelni milyen lehet az a lány, akit felajánl - boldogságom zálogaként, és mekkora szédületet válthattam ki belöle, ha az a képtelenség - neki - , mint anyának eszébe jutott. Olyan voltam akár egy eszement, és mindent ugy tettem ahogy akarta. A lányának - egy véletlennek megjátszott - találkozáskor mutatott be. Nem volt szép, de csunya sem. Látszott, hogy akarata sincs sok, mert akinek van, az sugárzik az önbizalomtól. Ö olyan volt, akár az apja, akit késöbb megismertem, mint apósomat, és - mert nem tudta, hogy kigyót melenget a keblén - nagyon megszeretett. A lány érintetlen volt, de mert anyja tüzéböl ö is örökölt valamennyit a génjeivel, nem tudtam lehüteni az esküvöig, muszáj volt egyesülnöm vele. Meglepett, hogy nem is esett nehezemre. Talán mert ugy voltam mint Móricka, aki Monroe plakátjával leboritva tette magáévá a kertészük csunyácska lányát. Miközben elmerültem szüzi teste lapos, de mégis örjitö tüzében, anyja keblei jártak a fejemben, habár az sem rossz érzés ha egy férfi beavathatja a nöt a szexuális élet rejtelmeibe, arcára varázsolva a gyönyör, szépitö örömét. Mert mondanom sem kell, hogy a lány belémszeretett. Mit szeretett? Imádott, és már akkor sem léphettem volna vissza a házasságtól, ha az anyja nincs, mert azt mondta: csak addig akar élni, amig én szeretem. Szegénykém! Ha akkor tudta volna, hogy olyan feltétel mellett, menthetetlenül halott lehetne, de feleségül vettem. Az esküvö elött az anyja eljött hozzám: a család megértette, hogy van mit megbeszélnie leendö vejével, hogy a nász pompásra sikeredjék. Mi áttobzódtuk az egész délutánt. Ugy néztünk ki mint két viharvert, vagy csatában megtépázott madár, de bizonyossá vált bennem, hogy olyan testért, olyan tüzü vágyért, mindent érdemes feltenni egyetlen lapra. Megállapodtunk abban, hogy vigyázunk, de mert ö nem dolgozott, a férje kora reggel elment, vagy napokra elutazott, és a jövendöbelim egyetemre járt, a ház Édenné válhat számunkra, csak akarnunk kell. Mire észbekaptam nös ember voltam, és olyan gyengéden, de majdnem érzelem nélkül szeretkeztem át az éjszakát a feleségemmel, mintha igazat mondtam volna, amikor a pap megkérdezte: szereted - e? Nem szerettem, az anyjáért voltam oda, az ö jelenléte vette el az eszemet, mihelyt megláttam remegni kezdett nemcsak a belsöm, de mindenem, és azonnal azt néztük, hol... de minél elöbb. Minden alkalmat megragadva imádtuk egymást. Tudta mennyire elbüvölnek a mellei, és legtöbbször azok közé kérezkedve jutottam fel a csucsra. Nem mindig kellett kérezkednem. Legtöbbször - amikor ö már jóllakott velem - , kitalálta a gondolatomat, és miközben arcomra simitotta kebleit, azt sugta: - Nekem van altáji kertészem, akinek az ásójára nem panaszkodhatom, neked is van hol helytállnod normális módon, jer hát kicsim, jer szerelemanyád kebleire. Örületes évek következtek... aztán az anyósom terhes lett. Szedett fogamzásgátlót de negyven után a nök szervezete megbolondul, vivódik a klimax és a rendszeres ciklus között, s megesik, hogy fejtetöre áll a világ, vagyis a szomjazó, szinte tikkadt föld, utóljára termöre fordul. Kicsit megszeppentünk. Kié a gyerek? Lehet az enyén is. A férje örült, és - ha lehet - még több gyengédséggel vette körül hitvesét, aki sosem muló szerelmük bizonyitékaként világrahozza kései gyermeküket. Én inkább irigykedtem a jövendö kicsire hiszen azt veszi majd el tölem, ami megbabonázott, ami a legtöbb kéjt okozza, mióta csak megismertem az anyját. A szülés elötti hónapokat kihasználtuk. Amikor már csurrant cseppent a tej a két csodatankból, lecsókoltam minden cseppjét, vagyis elöbb megizleltem az anyatejet, mint a fiam, - netán sógorom. A legtöbb nö otromba, alaktalan lesz áldott állapotban, de ö madonnaivá szépült. Csak a keblei lettek még teltebbek, de hátulról, szinte nem is látszott, hogy várandós, mert egyetlen felesleges dekát sem szedett fel. Aztán megszületett a fiu, aki szöke lett, mint én, és akinek a világrajöttét egy fekete haju, tiszta szivvel szeretö férj asszisztálta végig. Én csak a feleségem kezét fogva vártam a folyosón. Még jó, hogy vannak néphiedelmek: annyira megcsodálta a kismama valakinek a szemét, a haját, az orrát, hogy a magzatáé is olyan lett. Csak ezt mondhatták volna a gyerekre, mert világoshaju egyed, addig - egyikük családjában sem fordult elö. De a kicsi szép volt, és az anyós - szeretöm, - amikor végre elöször szorithattam arcom keblei közé, nyugodt körülmények között - biztositott arról, hogy én vagyok az apa, és nincs nála boldogabb ember a földön. Csakhogy, a feleségem is kedvet kapott az anyaságra és mit tehettem volna: akinek vaj van a fején, az ne ugráljon, inkább igyekezzék körülbástyázni csalárdságát, vagyis tegye azt amit elvárnak töle. Tiz hónap mulva megszületett a lányom, fekete hajjal, kék szemekkel. Gyönyörü csecsemö volt, de mert a feleségemnek nem jött meg a teje természetes lett, hogy az anyja szoptassa az ö gyermekét is. Vannak bötejü nök, és nemcsak a dus keblüek között, akik - akár másfél évig is képesek táplálni kicsinyüket, és amig a lányom szopott, volt jogcimem ott lenni - vigyázni rá, gyönyörködni benne, és kiszivni, lecsókolni a maradékot. Az apósom imádta a fiamat, én sosem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy igazán az enyém, és mert fejtetöre állitotta szépen megálmodott életemet, nem is vonzódtam hozzá különösebben. Annál inkább az anyósom. Amikor egy éves lett, és - mert a feleségem folytatta az egyetemet - négyesben maradtunk otthon, a két gyerekkel, nem egyszer kiprovokálta, hogy a kicsik elött szeretkezzünk. Még beszélgetett is hozzájuk közben. - Nézzétek. Ö az apátok, és a legszuperabb férfi a világon. Imádom öt. Az ö szerelméböl vagytok ti, még te is, kis kormosfürtü, hiszen ki tudja: kedvet kap-e a világrahozatalodhoz anyád, ha nem irigyel meg, a fiamért?! A két kicsi gögicsélve játszadozott, és nézett minket, miközben tobzódtunk a szerelemben. Imádtam, amig teje volt, amig én lehettem a harmadik csecsszopója, akit nemcsak édes tejével itatott, hanem azzal a semmihez nem fogható kéjjel is jóltartott, amit soha nem kaptam volna meg más nötöl. És, hogy mikor jöttem rá: beleszerettem a feleségembe? Amikor baleset érte. Nem nagy, de hirtelen jött, és mellbevágott. Rádöbbentem: ö része az életemnek, darabja a testemnek, anyja a lányomnak, és már nem tudnék élni nélküle, akkor sem ha életem másik részét, - amit önmagam elött is egyre inkább restelltem, mégsem tudtam volna lemondani róla - , el kellene hagynom. Rohantam hozzá, mellette voltam, a karomban vittem be a házba és attól kezdve érezhette igazán, hogy imádott asszony. Az anyósom nem volt féltékeny. Bármikor bemehettem hozzá, vagy ö jött, ha látta, hogy kell nekem. S mikor ne kellettek volna dus keblei, amelyek hiányát a feleségem egyetlen hibájaként tudtam volna felróni, de annyira én sem vagyok embertelen, hogy olyasmiért okoljak valakit, amiröl nem tehet. Az anyja kisegitette, és amit - szerelmével együtt sem tudott nyujtani az, akit életem végéig szeretni fogok, - azt megkaptam attól, aki öt az életénél is jobban szereti. Ilyen egyszerü lenne mindez, ha ugy vennénk a dolgokat ahogy jönnek, és semmi nem volna vérlázitó mások szemében. Apósom nemrég halt meg. A szive vitte el. Elötte odahivott magához, könnybelábadt szemekkel rámnézett és azt mondta - Köszönöm. - Mit? - Hogy boldoggá tetted öket, és hogy van kire hagynom a kicsiket, akik azoknak köszönhetik életüket, akiket legjobban szerettem a földön. Légy jó hozzájuk... mindkettöjükhöz. Nagyon szeretnek téged. - Te tudtad? - Mit nem érez meg az, aki igazán szeret?! - nézett rám, és én ráhajolva, megcsókoltam a kezét. Mintha apámnak tisztelegtem volna, hiszen az sem lehetett volna hozzám jobb, megbocsájtóbb. Ötven éves vagyok, a gyerekek kirepültek, a feleségemnél kivánni sem lehetne jobb társat, és a hetven éves anyósom?! Ma is olyan hatással van rám, mint az elsö pillanatban volt és az, hogy most már szabadon birtokolhatom, - persze a nejem tudta nélkül - még édesebbé teszi a kebleibe való temetkezést. Senkinek nem kivánok észvesztöbb orgazmusokat, mint amilyeneket az a két erotikára serkentö, csodahalom - na és persze mindaz, ami közben és utána, felteszi az i - re a pontot - biztosit számomra. Hát ilyen IS az élet, uraim!