Évának könnyű volt

Képzeljék el azt a sanyarú helyzetet, amikor Éva, egy oldalbordából, - felnőttként - életre kelve, megpillantotta az első és utolsó férfit, aki tétován állt karika lábain, mell szőrzete összekeveredett szakálla bozontjával, bajuszától és szemöldök sövényétől nem lehetett látni szemeinek okos csillogását, vagy bugyuta értetlenségét, egy fejjel alacsonyabb volt nála, az orra kétszer akkora mint Cyranóé, és keszeg termetét nem fedte más csak egyetlen fügefalevél. Választék sehol, hasonlítási alap nuku, vagyis Éva könnyű, és nehéz helyzetben volt egyszerre, hiszen egyből választani mindig könnyebb, mint amikor már az asszonyi állatnak van fogalma arról milyen egy csodálatosan felépített testű-, ápolt, kedves modorú, több diplomás, művelt férfi, s milyen jól állnak rajta a menő cuccok, hogy fest az egyik legjobb márkájú kocsiban, s milyen kacsalábon forgó háza van, amelynek küszöbén egyszer át fogja emelni, feltéve persze ha... mert ha, mindig van! Éva anyánknak könnyű volt, mert puszta létével, varázslatos csábmosolyával, csodás cickóival, és egyéb különbözőségével, képes volt - érintés nélkül - megemelni az Ádám szemérmét takaró fügefalevelet. Ott álltak egymással szemben: Éva levele alatt fura bizsergéssel, Ádám tettre készen, vagyis hormonjaik működésbe léptek és - mert a léthez szükséges Éden is rendelkezésükre állt: elkezdtünk szaporodni. Azóta persze sok víz lezuhogott a Niagarán, sokféle állam, kormány, uralom volt, de egy dolog érthetetlen: miért tiltják legtöbb országban a rokonházasságot, amikor ősnemzőink, ..szóval, legjobb ha nem zongorázzuk végig az eredetünket, inkább igazat adunk azoknak akik azt mondják: ha valamelyik szülő génje hibás, nem születhet épkézláb gyerekük, mint ahogy nincs információnk arról sem, hogy az édenbeli család - szaporulatnak hány vadhajtása volt, mert csak a gonosz tettű elődeinkről tudhatunk, akik olyan dolgokat vittek véghez, amik súrolják az elmebaj határát, vagyis a gonoszság egyidős velünk, és korántsem biztos, hogy vérfertőzés okozta.

De hagyjuk az ősöket, a valamikori kényszer párválasztást, hiszen ma már azt csípjük fel, akit csak akarunk, persze nem ölbe tett kézzel, hanem arcunk vagy agyunk verejtékével, netán - és ez a legkönnyebb - csínydús megjelenésünkkel, vagy annak remek menedzselésével, és persze az igények imitt - amott történő, leadásával. Talán ősapáink korban egymáshoz illőek voltak, de ma már nem számit, ha a fickó apja, vagy nagyapja lehetne a nejének, szaporodni úgy sem akarnak, mert az, nyűggel jár, nem lehet gyereknyivákolás közben pénzt költeni, villogni, utazni, vagyis élni a gazdagság adta lehetőségekkel. A vagyon mindig is sokat számított, de amíg régebben pénz házasodott a pénzzel, ma a jobb kiszerelés nyerő ugyan, de egyre természetesebb, hogy a vagyonos úr nem a gépíró kisasszonyt, hanem a nála még vagyonosabb, smink és ruha nélkül rémálom - üzletasszonyt veszi el, mert ott nyüzsög a pénzvilág köreiben, mert felfigyel az eszére, a rátermettségére, és hajlandó külalakbeli engedményeket tenni, hiszen a háttérben ma is ott sziszeg a kígyó, vagyis akár férfiak, akár nők nyugodtan kimondhatják a sírig tartó igent, mert percemberkék mindig akadnak - ha másért nem földi javakért - , akik hajlandóak pótolni mindazt, amit a házasságban szegény férj, vagy elhanyagolt asszony hiányol.

Az élethez élelmesség, és jól felfogott önös érdek kell. Nem értek egyet azokkal, akik nem tudnának a pénzéért szeretni egy emberi nyomoroncot, aki - bár meg vannak számlálva a napjai - azt hiszi a fiatalság, a felvarratott arc, a bőkezűség visszahozza valahai fiatalságát, amelyet esztelenül élt le; mert vagy nem volt módja az élvezetekre, vagy akkor kaparta össze arca verejtékével azt, aminek remegő térdekkel már csak látszathasznát élvezheti.

Húsz éves voltam, és nem számoltam hány fickó fordult meg a lábam között, amikor az éppen soros bejelentette, hogy nősül és persze nem engem vesz el, de csak engem szeret, annak a másiknak csupán a vagyona, családi összeköttetései számítanak, vagyis rádöbbentett, hogy ha ő kibírja egy girhes, sápatag milliomos csemete mellett, akkor én miért ne bírnám ki akár az ördögöt is, csak eredményes legyen a manőver. Éppen horogra akadt egy 75 éves úr, aki úgy nézett rám, mint a szentképre, és mert már kemény négy hónapja özvegy volt, megkérte a kezem. Nem mondom, hogy könnyű volt rábeszélnem magam, később lebeszélnem magamról öt, amikor Viagrával, vagy anélkül de mindenképpen a helyzet magaslatára akart kecmeregni. Szerencsére egészségügyi főiskolát végeztem, dolgoztam is pár hónapot betegek mellett, vagyis volt fogalmam: milyen az elnyűtt emberi test, a csipkerózsika álmát alvó fütyi, és úgy gondoltam, azt a pár hónapot amíg megözvegyülök, vagyis olyan hapsit tarthatok ki, amilyet akarok,- majdcsak kibírom valahogy. Igen ám, csakhogy a férjem szívós fajtából eredezett. Teltek a hetek, a hónapok, és igaz ugyan, hogy közben mindig volt, aki vigasztaljon és pótolja azt amit ö nem adhatott meg, de egyszer csak rádöbbentem, én sem leszek fiatalabb, hiába a kozmetika, a fodrász, az én testem is olyanná fonnyad egyszer mint az előttem lévő riasztó példa, vagyis kiakadtam. El akartam válni, de ö hallani sem akart róla: sőt, gyereket szeretett volna. 76 évesen gyereket! Nem véletlen, hogy szó sem esik az irodalomban férfi boszorkányokról, mert a rafinéria inkább hozzánk, nőkhöz passzol, vagyis elhatároztam, hogy belemegyek az utódvágy teljesítésébe, de nem fogok világra hozni hülye gyereket, aki még csak élvezni sem képes mindazt, amit a papától örököl. Elkezdtem szedni az esemény utáni tablettát, de közben úgy adtam magam az utódkésztéshez, hogy - a helyi ajzó injekciótól órákig fickós vénember még inkább begerjedt. Ám nehogy azt higgyék, hogy be akartam csapni, vagyis bolond lettem volna nem szülni, amikor utódra vágyott, és mivel a vérszerinti örökös javára irt végrendelet támadhatatlan, megbeszéltem egy daliával, hogy - persze jó pénzért - a legtermékenyebb napokon rendelkezésemre áll: főleg - de korántsem utolsó sorban - nemzési céllal. Persze előbb ki kellett vizsgáltatnia magát, mert nem akartam két szék közül a pad alá esni. Aztán teherbe estem.

A férjem szinte megfiatalodott, még a széltől is óvott, leste minden kívánságom, a legjobb orvosokkal vett körül. A dokik ágynyugalmat rendeltek, ami jó megoldás volt, mert, ha az Édenhez hozzátartozott a kígyó, a betegágyhoz is jár orvos!!

Aztán megszületett a fiam, aki úgy hasonlított a férjem valamikori önmagára, hogy elámultam. Te jó ég, csak nem számoltam el magam?! Lehetetlen, hiszen otthon minden próbálkozás után mindig lenyeltem egy esemény utáni tablettát, azzal a csodás fickóval pedig eszembe sem jutott védekezni. A férjemmel madarat lehetett volna fogatni, hiszen még az ellenségei sem gondolhatták, hogy az ifiasszonya rászedte, hogy kakukk fiókát melenget pazar fészkében: a fiam szakasztott olyan volt, mint ő. Sorra vettem a híres emberek nemzőit, és kissé megnyugtatott, hogy sok olyan akadt, akinek az apja aggastyán volt, amikor még paráználkodott, és nem egynek az anyja is összetéveszthette áldott állapotát a klimaxszal, mégis világhírű lett az ivadékuk. Egyre inkább beleéltem magam az anyaságba. Azt is mondhatnám, hogy határtalanul boldog voltam. Egy nő egyszer azt mondta: élete legkedvesebb férji bókja az volt: imádom benned, hogy jó anya vagy. Talán belőlem sem veszett ki minden jóérzés az üzleti alapra fektetett házasságkötési húzással, mert mennél inkább láttam a férjem apakénti rajongását - azt a semmihez sem fogható büszkeséget, amit csak az érezhet, aki tudja: nem megy el úgy, hogy ne hagyjon maga után egy csodalényt - , annál kevésbé vettem észre az idő múlását, és a fiam nőtt, okosodott, én pedig - bármily hihetetlenül hangzik is - beleszerettem az apjába. Hiszik vagy sem: nyolcvanöt évesen halt meg. A fiunk akkor már - nyolcévesen - a középiskola első osztályába járt, mert az eszét - a semmiből induló, csodálatos üzleti érzékű, fáradhatatlan munkabírású apjától örökölte, tőlem csak a fiatal géneket kapta, és még azt sem mondhatom, hogy továbbvirul benne a szépségem. Ám, mit számit a szépség, ha a tükörbe nézve egy boldog asszonyt látok, akit a férje helyett most már a fia kényeztet, bizonyítva, hogy a szeretet, pénzzel nem megvehető, de úgy születik hogy észre sem veszi az ember. Sosem fogom megérteni, mi változtatott meg úgy, hogy halottaiban is áldom, és imádom a férjem, aki a halála előtt elmondta: tudott a mesterkedésemről, és bocsássam meg, hogy aszpirinre cserélte az esemény utáni tablettákat, a szeretőmet pedig lefizette, hogy csakis zokniban mosson lábat.

Akik azt hiszik, hogy a boldogsághoz szerelem kell, gondoljanak vissza a Paradicsomra, ahol a szükség sodort egymás mellé egy emberpárt, és ha nem támad fel bennük a - sokak által mellékesnek tartott - gerjedelem, ma nem igen élne ember a földön.

Vissza